Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Perjés Géza: A hajdúkutatás jelentősége

csapatok taktikája éppúgy nem teljes, mint a határőröké és valódi, a harc minden elemét magában foglaló taktikára csak az a hadsereg képes, amelyben mindketőt megtalálható. Ha viszont két olyan hadsereg kerül szembe egymással, amelynek egyik csak reguláris, a másik csak könnyű csapatokból áll, akkor a taktikai döntés szempontjából a reguláris sereg fölénye vitathatatlan, amit azonban a könnyű csapatok stratégiai fölénye teljességgel kiegyensúlyozhat, időlegesen túl is szárnyalhat. És ezzel elérkeztünk a stratégiához. A barbár népek stratégiájával itt nem foglalkozhatunk bővebben, legyen elegendő annak megállapítása, hogy különösen a lovas sztyeppe népek hadászati teljesítményei — gondoljunk csak a mongolokra, a hunokra, a honfoglaló és kalandozó magyarokra — egészen rendkívüliek és velük szemben a civilizált népeké eltörpülnek. Sok minden más mellett ennek egyik oka az volt, hogy a civilizált népek hadseregei sokkal jobban függtek bázisaiktól, mint a nomád népek hadseregei, így hatósugaruk is sokkal kisebb volt. A civilizált népek hadseregeinek függése bázisaiktól természetesen az irreguláris hadseregekkel szemben is megnyilvánult és bénítóan hatott hadműveleteikre. Hiszen olyan ellenség ellen harcoltak, amely esetleg nem is rendelkezett bázissal, vagy ha igen, akkor az olyan messze volt, hogy a hadsereg adott hatósugara mellett elérni nem lehetett. Ugyanakkor a gyors és mozgásában bázisszempontok által nem, vagy csak kisebb mértékben korlátozott ellenség állandóan veszélyeztette az ő bázisát és hadműveleti vonalait. A két fél viszonyainak ebből a teljes meg nem feleléséből származott ezeknek a háborúknak egészen különös alakulása és dinamikája. Miután a dolgok soha nem illeszkedtek össze — mondhatnók színük és visszájuk állt mindig szemben egymással —, természetesen mindegyik fél a számára előnyös momentumokat kereste, a hátrányosakat pedig kerülte: a reguláris hadsereg taktikai döntésre törekedett, a könnyű csapatokból álló hadsereg viszont éppen kerülni akarta azt és a stratégiában kereste a megoldást. Miután azonban ez a két dolog semmiképpen sem független egymástól, a háborúk képe egészen sajátossá vált, a hadműveletek holtpontra jutottak és a háborúnak katonai eszközökkel végét vetni nem lehetett. így megoldást csak az egyik vagy a másik fél — esetleg mindkettő — kimerülése hozhatott, vagy valamilyen politikai fordulat. Ez a rendes képe a 16—18. századi függetlenségi háborúink mindegyikének. Mindent összevéve tehát, a hajdúság nem őse a magyar gyalogságnak, annak a magyar gyalogságnak, amelyet Rákóczi hadseregében, a 48-as szabadságharcban és a későbbi magyar honvédségben magunk előtt láthatunk. De őse a hajdúság a későbbi vadász, határőr, hegyi és más könnyű gyalogosoknak, akik különös, a sorgyalogságtól alapvetően eltérő taktikájuk és pótolhatatlan szolgálataik révén megbecsült csapattesteit alkották a későbbi hadseregnek. Hajdúk és reguláris csapatok — két egymással összevethetetlen külön világ: nem sajátos néplélektani okok, hanem az őket kialakító társadalmi háttér különbségei miatt. Ha mindezt tisztán látjuk, sok zavart, félreértést kerülhetünk el. Végső soron pedig ez a problémakör is aláhúzza a hajdúkutatásnak, mint tulajdonképpeni helytörténeti témának általános történeti jelentőségét, egyben kidomborítván ennek a tudományos vitaülésnek a fontosságát nemcsak a magyar, de az egyetemes történeti kutatás szempontjából is.