Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában

helyzet alakulására. A kassai főhadiszállástól, Bocskai személyétől meglehetősen távol működő hajdúkapitányok, mint például Némethy Gergely, néha már kétségbevonták a központi vezetés intézkedési jogait is.

24 Nem egy esetben lázadás, nyílt parancsmegtagadás is bekövetkezett a hajdúk között, amiket azonban viszonylag könnyen le lehetett csillapítani, s a felzendült hajdúk folytatták a harcot a császári csapatok ellen.

25 Bocskai és alparancsnokai igyekeztek gátat szabni a fegyelmi kilengéseknek, de az akut pénzhiány miatt csak tüneti kezelést végezhettek, a bajok gyökerét nem tudták megszüntetni. Bocskai mint tapasztalt katona jól tudta, mit lehet fizetetlen katonaságtól követelni. Meg is írta egyik levelében : „. . . nem szintén vihettyük ott őket, ahol mü akarnók, hanem az magok teczczésén is járnak sok dologban."

26 „Ha lehetne" — írta a fejedelem egy másik levelében — „az egész hajdúságot csak az magunk kebelében, vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére ne volnának. De ilyen változás soha kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél találkozott volna valahonnan, aki hírünk nélkül a német császár erejét kifutta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hitünknek s nemzetünknek szabadságát állítani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, a kik minket rontottak, kárral kellett annak meglenni, kit a következő jóért el kell mindnyájunknak szenvednünk."

27 Nehezítették, bonyolultabbá tették a fegyelmi állapotokat a hadseregen belüli osztályellentétek is, amelyek főként 1605 nyarától, a főnemesség fokozott előtérbe nyomulásának idejétől kezdve váltak egyre élesebbé. Illésházy Istvánt, a nyugati területek kormányzóját többször megkergették a hajdúk, majd november 1-én fölkeresték a hajdúkapitányok Homonnai Bálint fővezért, és mint azt maga írja Naplójában: — „Illésházy uramra panaszkodván, arra kértek, hadjak szabad utat nekik és reá menvén megölik, mert sok gyalázatos irkálásokkal illeti őket."

28 Illésházy ugyanis, más főnemesekkel együtt, igyekezett teljesen háttérbe szorítani, majd felszámolni a küzdelem parasztmozgalomból sarjadt, az elnyomottak osztályharcos követeléseit is hangoztató vonalát. Ez a törekvés a legközvetlenebbül érintette a hajdiíkat és a közéjük sereglett jobbágyokat, s fegyverrel a kezükben igyekeztek meggátolni annak megvalósítását. A nemesség felháborodottan szemlélte, hogy „...minden pásztor parancsolni akar", s több helyen fegyveres erőszakkal igyekezett a régi állapotokba visszakényszeríteni a hajdúk közé hadra sereglett jobbágyokat. A hajdúk azonban nem egy alkalommal védelmükbe vették a közéjük szökötteket, s így fegyveres súrlódások keletkeztek közöttük és a nemesek között. — „Tiszán túl nemeseknek hajdú vitézekkel gyakorta harcok vagyon, ölik, vágják egymást" — írta 1606-ban Révay Márton Thurzó Györgynek.

29 A hadseregen belüli osztályellentétek végső kiéleződését, s az antagonisztikus osztályok időleges összefogásának felbomlását azonban mérsékelte és hátráltatta többek között az a körülmény, hogy Bocskai maga is nem egy esetben a hajdúkra támaszkodott az uralkodó osztály nagy részének mindenároni békekötésre irányuló terveivel szemben. Hogy ezt megtehesse, védte a hajdúkat a nemesek bosszúálló törekvéseitől. Felháborodottan írta Illésházyn keresztül a hajdúk ellen fegyveres harcra készülő alsó-magyarországi nemeseknek: — „Bizony az nemes országtűi és nemes vármegyéktől nem érdemeljük, nem is reméljük semmi áron, hogy cselekedjék maguk hírének, nevének gyalázat jával, hogy szénájukért, szalmájokért, egy néhány tehenökért, hitükért és törvé-