Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában

nyek szabadságáért vivó hadakra arczul támadjanak, mely nem az igaz háládatosság neme volna."

30 Bocskai maga is az uralkodó osztály tagja volt, s nem akarta a feudális társadalmi rend megváltoztatását. Azonban messzebbre látott osztálya tagjainak többségénél, s tudta, hogy a győzelmet kivívó tömegeket nemcsak tisztességtelen, hanem esztelen dolog lenne büntetni akkor, amikor két idegen hatalom hadserege tartózkodik az országban. Ezen kívül, mint a hazai abszolutizmus kiépítésére gondoló uralkodó, támaszt keresett a harcban kitűnt, megnemesített és letelepített hajdúkban. A közel 10 000 hajdúkatonának adott letelepítő levelében így emlékezett meg azok katonai érdemeiről: — „Megtekintvén ezeket a dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeket, hajdú vitézeinket — a mi régi szabadságaink bajnokait és visszaadóit — hogy a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájuknak és a mi irántuk való hálánknak emlékezetét a késő utódoknak is emlékül hagyjuk és hogy abban a hazában, amelyben harcoltak, tiszteletet és szabadságot nyerjenek. . . a paraszti és nemnemesi állapotból, amelyben születtek és amelyben eddig éltek kegyelmesen kiemeljük."

31 Ez a jutalmazás a harcolóknak csak egy részét érintette, s ugyancsak szűk kivezető ösvényt nyitott az elnyomottaknak a szolgaság házából. Ennek ellenére hosszú időn keresztül harcra mozgósító erő, minden magyar jobbágy vágyálma volt a hajdúvárosi kiváltságok, a hajdúszabadság elnyerése. A Bocskai vezette Habsburg-ellenes küzdelmet természetesen nemcsak a hajdúk vívták és vitték győzelemre. Mellettük ott küzdöttek végvári katonák, udvari csapatok, nemesi felkelők, főúri bandériumok, vármegyei portális katonák, városok zsoldosai, székelyek, török, tatár és román segélycsapatok. A kezdeményezésben részt vevők és a legszilárdabb katonai bázist alkotók mégis a hajdúk voltak. Nevüket egyaránt kísérte elismerés és szidalom. „Bocskai angyalainak" is nevezték őket, akiktől nemcsak a császári katonák, hanem a magyar nemesek is ugyancsak tartottak. Fogcsikorgatva, kényszertől hajtva egyeztek bele letelepítésükbe és megnemesítésükbe, s Bocskai halála után sokat próbálkoztak az adomány visszavételén. Sikertelenül. A hajdúk elszántan védték a Bocskai vezette küzdelemben vérrel szerzett adományukat, amelyre alaposan rászolgáltak. Nem mesebeli hősök, gáncs nélküli lovagok voltak, hanem boldogulásukat minden eszközzel kereső, azért foggal-körömmel küzdő elszánt, bátor emberek. A szabadságharc alatt fegyelmi kilengéseik ellenére is szép fegyvertényekkel öregbítették a magyar katona „jó hirét nevét", s hosszú időn át példaképül szolgáltak mindazok számára, akik fegyvert ragadtak az idegen elnyomás, hódítás ellen. „Megvénhüdt katonák, fizetetlen szolgák Rongyosuk besliák, nyomorodott árvák Bizonyság ez ország, voltatok jó szolgák" — írta róluk az egykorú, Bocskai haláláról szóló krónikás ének.

32 Valóban, a hajdúk a Bocskai-szabadságharcban jól szolgálták a Habsburg-ellenes küzdelem ügyét, s döntő tényezői voltak a győzelem kivívásának. Katonai jelentőségük az elkövetkező évtizedekben egyre csökkent, s a Rákóczi vezette szabadságharc idején már nem számítottak döntő katonai tényezőnek. Letelepedésükkel, ha nem is egyszerre, de fokozatosan rátértek a békés termelő munkára. Katonai hírnevük még így is sokáig élt a köztudatban, s méltó ma is az utódok emlékezetére.