Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)
Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában
A XVI. század elején a hajdúk még többségükben gyalogosok voltak. A korabeli feljegyzésekben ilyeneket olvashatunk róluk: — „Sohasem láttam oly bátor és ravasz gyalogosokat, mint a magyar hajdúk." 15 — „Ez kemény emberfajta, ragadozáshoz és tolvajkodáshoz szokott, s mivel hóban és zivatarban folytonosan a szabad ég alatt szoktak a nyájak után járni, a legjobb katonáknak tekintik őket." 16 — „A hajdúk vakmerőek, igen erős testűek, semmiféle dologtól és veszélytől nem félnek, nyilakkal és dárdával harcolnak, parittyával kavicsokat lőnek ki." 17 A hajdúk gyalogos katonákként harcoltak a török ellen a XVI. század közepén is, azonban a század vége felé már egyre nagyobb számban váltak lovasokká. Ezt az átalakulást mindenekelőtt a török elleni eredményes harc követelményei tették szükségessé, mert váratlan rajtaütéseket, lesvetéseket, sikeres portyákat leginkább lovas katonák tudtak végrehajtani ellenük. A hajdúk harcmódjának igen jellemző vonása volt az úgynevezett „hajdúles" alkalmazása, mely a következőképpen ment végbe : A lesre indulás majdnem minden esetben éjszaka történt. A legnagyobb óvatossággal, halálos csöndben indultak el. Nappal rendesen az erdőkben és a nádasokban rejtőzködtek, s csak éjszaka álltak ismét seregbe. A sereg előtt a csatavezető hadnagy járt, a hátul járókat pedig a sereghajtó igazgatta. Ha megérkeztek a kitűzött célhoz, a jól megválasztott rejtekhelyen a lesbe beálltak. A leshely általában az utak mentén volt, amerre az ellenséges csapatok vonulni szoktak. Ezek a helyek nem ritkán több száz kilométernyire feküdtek a hajdúk szálláshelyeitől. A lesbe állás után az volt a fő dolog, hogy az ellenséget a rejtekhely közelébe csalják. E célból jól iramló lovakon azonnal kibocsátották a martalékot. Néha csak 2—3, máskor 15—20 jó lovas volt a martalék. Az volt a rendeltetése, hogy a közeledő ellenséget csipdesse, zavarja, azután futást színlelve a leshelyhez csalja. Amint az ellenség a martalékot üldözve a les közelébe ért, egyszerre megszólalt a tárogató, síp, pergett a dob, s minden oldalról felhangzott a félelmetes hajdú csatakiáltás : Huj, huj, hajrá! A meglepett ellenség sorai ilyenkor megbomlottak. A megtámadottak menekülni igyekeztek, de ez általában nem járt sikerrel, mert a hajdúk minden oldalról körülfogták őket. Harcolniuk kellett, amíg csak el nem pusztultak, vagy rést nem sikerült nyitniuk a körülzárók sorain. 18 A hajdúk ezt a harceljárást alkalmazták az álmosd — diószegi győzelem kivívásánál is. Ez a váratlan rajtaütéseken, az ellenség állandó fárasztásán, „fogyasztásán" és élelemszerzésének megakadályozásán alapuló harcmód több hadművészetfejlődési tényező következtében aXVII. század elején átmenetileg sikeresnek bizonyult a császári sereg nehézkes, gyors támadásra kevésbé alkalmas, inkább védelmi elveket követő harcmódjával szemben. Természetesen csakis abban az esetben, ha elegendő számbeli fölényt tudtak felvonultatni az alapvetően jobb fegyverzetű, jobban képzett császári katonasággal szemben. A Bocskai-szabadságharc idején a hajdúk lovas katonává válása rohamosan fokozódott. Egy 1605 elején írt levélben a következőket olvashatjuk: — „A hajdúk ide járnak az Vágra, az hozza reánk őket az ménesekért, mert csak lovat keresnek főképpen." 10 (Kiemelés tőlem — N. L.) A lószerzésre irányuló törekvés persze onnan is adódott, hogy lovon kényel2 A hajdúk. 17