Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában

A XVI. század elején a hajdúk még többségükben gyalogosok voltak. A ko­rabeli feljegyzésekben ilyeneket olvashatunk róluk: — „Sohasem láttam oly bátor és ravasz gyalogosokat, mint a magyar haj­dúk." 15 — „Ez kemény emberfajta, ragadozáshoz és tolvajkodáshoz szokott, s mivel hóban és zivatarban folytonosan a szabad ég alatt szoktak a nyájak után járni, a legjobb katonáknak tekintik őket." 16 — „A hajdúk vakmerőek, igen erős testűek, semmiféle dologtól és veszély­től nem félnek, nyilakkal és dárdával harcolnak, parittyával kavicsokat lőnek ki." 17 A hajdúk gyalogos katonákként harcoltak a török ellen a XVI. század kö­zepén is, azonban a század vége felé már egyre nagyobb számban váltak lova­sokká. Ezt az átalakulást mindenekelőtt a török elleni eredményes harc köve­telményei tették szükségessé, mert váratlan rajtaütéseket, lesvetéseket, sikeres portyákat leginkább lovas katonák tudtak végrehajtani ellenük. A hajdúk harc­módjának igen jellemző vonása volt az úgynevezett „hajdúles" alkalmazása, mely a következőképpen ment végbe : A lesre indulás majdnem minden esetben éjszaka történt. A legnagyobb óva­tossággal, halálos csöndben indultak el. Nappal rendesen az erdőkben és a náda­sokban rejtőzködtek, s csak éjszaka álltak ismét seregbe. A sereg előtt a csata­vezető hadnagy járt, a hátul járókat pedig a sereghajtó igazgatta. Ha megérkeztek a kitűzött célhoz, a jól megválasztott rejtekhelyen a lesbe beálltak. A leshely általában az utak mentén volt, amerre az ellenséges csapatok vonulni szoktak. Ezek a helyek nem ritkán több száz kilométernyire feküdtek a hajdúk szálláshelyeitől. A lesbe állás után az volt a fő dolog, hogy az ellenséget a rejtekhely közelébe csalják. E célból jól iramló lovakon azonnal kibocsátották a martalékot. Néha csak 2—3, máskor 15—20 jó lovas volt a martalék. Az volt a rendeltetése, hogy a közeledő ellenséget csipdesse, zavarja, azután futást színlelve a leshelyhez csalja. Amint az ellenség a martalékot üldözve a les közelébe ért, egyszerre megszó­lalt a tárogató, síp, pergett a dob, s minden oldalról felhangzott a félelmetes hajdú csatakiáltás : Huj, huj, hajrá! A meglepett ellenség sorai ilyenkor megbomlottak. A megtámadottak me­nekülni igyekeztek, de ez általában nem járt sikerrel, mert a hajdúk minden oldalról körülfogták őket. Harcolniuk kellett, amíg csak el nem pusztultak, vagy rést nem sikerült nyitniuk a körülzárók sorain. 18 A hajdúk ezt a harceljárást alkalmazták az álmosd — diószegi győzelem kiví­vásánál is. Ez a váratlan rajtaütéseken, az ellenség állandó fárasztásán, „fogyasz­tásán" és élelemszerzésének megakadályozásán alapuló harcmód több hadmű­vészetfejlődési tényező következtében aXVII. század elején átmenetileg sikeresnek bizonyult a császári sereg nehézkes, gyors támadásra kevésbé alkalmas, inkább védelmi elveket követő harcmódjával szemben. Természetesen csakis abban az esetben, ha elegendő számbeli fölényt tudtak felvonultatni az alapvetően jobb fegyver­zetű, jobban képzett császári katonasággal szemben. A Bocskai-szabadságharc idején a hajdúk lovas katonává válása rohamosan fokozódott. Egy 1605 elején írt levélben a következőket olvashatjuk: — „A hajdúk ide járnak az Vágra, az hozza reánk őket az ménesekért, mert csak lovat keresnek főképpen." 10 (Kiemelés tőlem — N. L.) A lószerzésre irányuló törekvés persze onnan is adódott, hogy lovon kényel­2 A hajdúk. 17

Next

/
Thumbnails
Contents