Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában

gében, földönfutók voltak. Velük szemben a haza; az adott gazdasági, társadalmi és kulturális környezet, a magyarországi feudális társadalmi rend mindeddig inkább csak megtorlóként, büntetőként jelentkezett. Másfelől azonban még nem zárja ki, hogy az elnyomottak és földönfutók ne lettek volna hajlandók oltalmazni azt a nagyon keveset is, amit az igazságtalan társadalmi viszonyok juttattak számukra: a legtöbbször csak földbevájt viskót, annak biztonságát, ahová meleg emberi érzésekkel visszavárják a harcból megtértet. A szülőföld vagy a lakóhely emlékek szántotta barázdái, az egy nyelvű és azonos szokású emberi közösség szeretete, féltése, oltalmazási vágya lehetett mozgósító erő a hajdúk között is. A döntő tényező azonban az volt, hogy Bocskai földet, letelepedést ígért nekik: az eddigi, szinte törvényen kívüli helyzet megváltozását, a harcban kitűnőknek a feudális terhektől mentes szabad életet. Ennek reménye vált tömegeket mozgósító tényezővé, azonban mindez csakis a katonai győzelem kiharcolásán keresztül volt megvalósítható. A császári sereg fölött aratott győzelmen keresztül remélt társadalmi helyzet-változás dominálását, alapvető voltát nem változtatja meg az a körülmény sem, hogy a hajdúk jelentős része a császári sereg elleni küzdelmet összekapcsolta az egyéni zsákmányolással, harácsolással. Ha lehetséges volt, az ellenség s a császári oldalon maradtak rovására, de nem ritkán a szabadságharc táborán belüli nemesek, polgárok, sőt jobbágyok kárára is. E probléma vizsgálatánál egyfelől tisztában kell lenni azzal, hogy ez általános katonai szokás volt abban a korban, másfelől a hajdúk a küzdelem folyamán rá is voltak kényszerülve az önellátásra, hiszen sem zsoldfizetésben, sem élelemellátásban — ritka kivételtől eltekintve — nem részesültek. Mindent összevetve: A hajdúk sorsuk gyökeres megváltozását remélték a Bocskai István vezetése alatt kirobbant küzdelem győzelmétől, s ennek érdekében készek voltak, ha kellett, életüket is áldozni. Az 1605 tavaszán Szerencsen összegyűlt, a hajdúkat egyáltalán nem kedvelő nemesek is kénytelenek voltak elismerni kimagasló érdemeiket, s a következőket írták a hajdúknak: ,,Az mely mi kegyelmes urunkhoz ő felségéhez (ti. Bocskaihoz) mindhogy kegyelmetek még ez mi mostani végzésönknek előtte engedelmesen hívsége alá adta magát és hazátoknak szabadulásáért fegyvert vontatok vitézöl ő fölsége és mindnyájunk mellett, az német ellenség ellen azt mi mind egész országul kedves néven vettök ti kegyelmetektől, fejenként gondot viselvén arra, hogy kegyelmetekhez háládatlanoknak ne találtassunk."

3 Valóban, már 1604. október 3-án fegyvert fogott 300 szabad hajdú, és visszaverte Kereki vára alól Concin váradi alkapitány támadó zsoldosait. Október 14-én éjszaka pedig Lippai Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengelegi Mihály, Szénási Mátyás, Németi Balázs hajdúkapitány parancsnoksága alatt mintegy 3000 hajdú esküdött fel Bocskai István hűségére és „ez köröszténségnek s az mi Országunknak s ides hazánknak legh fő képen az egy Igaz hitnek meg oltalmazására "

4 A hajdúk alkották a kirobbanó Habsburg-ellenes küzdelem első katonai bázisát. Ezen az éjszakán még virradat előtt Almosd és Diószeg között Bocskai személyes vezetésével kemény, véres harcban győzelmet arattak a gyülekező császári haderő egyik legerősebb oszlopa, Petz ezredes serege fölött. A győzelem kivívása a hajdúk érdeme volt, akik ma is tiszteletet és elismerést érdemlő helytállást tanúsítottak a náluknál erősebb ellenséggel szemben.

5 „Magyarországban idegen seregen ennél nagyobb vereség már régen nem esett" — írta az ütközetről a korabeli krónikás.

6 A kivívott diadal eredményeként felszabadult az egész Partium és a tiszántúli rész. Belgiojoso serege riadtan