Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy László: A hajdúk Bocskai szabadságharcában

Nagy László A HAJDÚK BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁBAN Amikor Bocskai Istvánról és a vezetése alatt kirobbant Habsburg-ellenes küzdelemről hallunk, azonnal eszünkbe jut egy másik szó is: hajdúk. A legtöbb Bocskai-kori képen ott láthatjuk őket: többnyire nagy bajuszú, barázdált arcú, elszánt tekintetű, marcona férfiak, zsinóros, különböző színű dolmányokban és nadrágokban, lábukon bocskor. Elvétve akad olyan is közöttük, akinek lábán lehajtott szárú sárga csizma, testén pedig könnyű páncél látható. Ilyenekkel azonban inkább csak a gazdagabb kapitányok rendelkeztek. A korabeli metszetek, festmények tanúsága szerint a hajdúk egy része gyalogos, másik része lovas katona volt. Fegyvereik között láthatunk rövid puskát, görbe kardot, csákányt és kopját is. Ezek a korabeli ábrázolások megőrizték az utókor számára a hajdúk külső megjelenését, ruházatát, fegyverzetét, s egyben bizonyítják azt is, hogy kiemelkedő szerepet játszottak a Bocskai vezette küzdelemben. Az egykorú levelek, krónikák megsárgult lapjai azonban még beszédesebbek, többet ámlnak el életükről s azokról a tettekről, melyek révén történelmi hírnévre emelkedtek: történelmi tényezővé váltak a magyar históriában. Mindenekelőtt abban a háborúban, amely egy tiszántiüi nagybirtokos önvédelmi harcaként indult, de amely a népmozgalom hullámain országos méretű függetlenségi küzdelemmé növekedett. Amikor a spanyol király hadseregéből Magyarországra került Giovanni Jacomo Barbiano conte di Belgiojoso császári tábornok és felső-magyarországi főkapitány csapatai 1604. októberében támadásra indultak Bocskai István ellen, a hajdúk voltak az elsők, akik e legújabb önkényes katonai lépés megakadályozására fegyvert fogtak. „Magok jövének érettünk" (ti. a hajdúk) — írta egy későbbi levelében Bocskai — „olykor, amikor immár Szent-Jobot töllünk elvötték és Kerekít vittatták."

1 Ha e soroknál figyelembe vesszük is azt a körülményt, hogy Bocskai mindvégig igyekezett magáról elhárítani a fegyveres kezdeményezés vádját, s ezért írta, hogy a hajdúk kérték fel őt a harc irányítására, noha valójában ő kezdeményezett tárgyalásokat a hajdúkkal —, mindez nem befolyásolja azt a tényt, hogy a hajdúk elsőnek fogtak fegyvert a Habsburg-uralom ellen.

2 Ha azt kérdezzük: mi indította erre a lépésre a társadalom kivetettjeit és üldözöttéit — nehéz egyetlen szóval kielégítő választ adni. Bocskai tömören úgy határozta meg a hajdúk tettének okát, hogy nem akartak „magok nemzetinek hóhéri" lenni. A nemzeti érzés, a haza iránti szeretet fellángolása azonban nem fogadható el egyedüli indító oknak, mert ha azt tennők, figyelmen kívül hagynánk a korabeli társadalmi viszonyokat, s hamis idealizált képet kapnánk a hajdúk magatartásáról. Már csak azért is, hiszen a nemzeti érzés nehezen lehetett a hajdúk között általánossá vált tudatos tényező akkor, amikor még lénye-