Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

is utalhat. Vagyis az alapjaiban agrár beállítottságú hajdúk közül egyesek a kézművességet választották már megélhetésük forrásául. A rendelkezésre álló adatokból jelenleg nem állapítható meg, hogy a fenti okok közül melyik a domináns, illetve egyik vagy másik mennyiben járult hozzá a XVIII. század eleji állapothoz, azonban — megítélésünk szerint — ez nem is lényeges. A hajdúvárosokban élő libertinik (beköltözött jobbágyok) 18,3%-a volt kézműves. A hajdúvárosok virágzása idején a hajdúközösségek elsősorban szolgák, béresek, gulyások és kézművesek beköltözését vették szívesen. Megítélésünk szerint a XVII. század utolsó harmadáig a beköltözöttek nagyobb százaléka foglalkozott kézművességgel, mint 1702-ben. Külön figyelmet érdemelne az a kérdés, hogy biztosított-e teljes megélhetést a kézművesség vagy sem. Böszörmény jegyzőkönyve az 1710-es évekből közli a hajdúvárosokban érvényes adóösszeírás szempontjait (formula inquisitionis). A hajdúvárosokra kivetett adót a korábban kialakult portaszám szerint osztották szét az egyes hajdúközösségek között. A városokon belül az adóalap a marhaszám volt. Egy marhaszámnak számított; minden személy, két öreg tehén, két ló, 25—30 forint készpénz, 30 tavalyi juh stb. A mesterség fél marhaszámnak számít.

208 Ez utóbbit figyelembe véve aligha beszélhetünk városi értelemben vett kézművességről. A hajdúvárosok kézművesei — minden valószínűség szerint — még kénytelenek voltak földet is művelni, állatot is tenyészteni. Tehát a városokon belüli munkamegosztás még csak kezdeti stádiumban lehetett. A naturális gazdálkodáshoz képest előrehaladás történt. A kézművesség nem maradt meg a háziipar keretei között. A XVIII. század eleji hajdúvárosokban egyesek már főfoglalkozásként űzik az ipart, azonban még a mezőgazdasággal is kell foglalkozniuk. A kézművességnek ezen a fokán még önálló céhek sem jöhettek létre.

209