Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

Az adatok hitelességének ellenőrzése, illetőleg a valóság megközelítése ér­dekében a következtetés eszközéhez kell folyamodnunk. Megvizsgáljuk, hogy egy-egy család gabonaszükségletének megtermeléséhez kb. hány köböl föld meg­művelésére volt szükség. 172 Nehézséget okoz az egy háztartásra jutó családtagok számának megállapí­tása. Az általánosan elfogadott vélemények alapján a XVII. század utolsó har­madában 4—5, 179 az 1715. évi és az 1720. évi összeírások idején 6 családtag tar­tozott egy-egy háztartáshoz. 174 Az 1702-ben összeírást végzők megjegyezték, hogy a hajdúközösségek alapegysége (az eredeti hajdúknál és a jövevényeknél egyaránt) a nagycsalád, miután a férjhez ment lányok, illetőleg a megnősült fiúk a házasságkötés után férjeikkel, illetőleg feleségeikkel leginkább otthon marad­nak, és szüleikkel „egy kenyéren" élnek. 175 A hajdúvárosok lélekszámára vonat­kozóan pontos adatokkal csak az 1770-es évektől rendelkezünk. 1780-ban egy háztartásra 5,5 családtag jutott. 176 A fentiek alapján úgy véljük, helyesen járunk el, ha a hajdúvárosokban egy-egy családra 5,5 átlagszemélyt számolunk 1702-ben. Kenyérgabonából egy-egy személy évi szükségletére számíthatunk 5 mérőt, ami családonként kb. 30 köböl búzának, rozsnak, kétszeresnek felelt meg. Az 1694—98 években teljesített és az 1702. évi kivetés alapján teljesítendő porció kb. 4 köböllel terhelte az adózó családokat. A városokban közszolgálatot ellátó prédikátorok, iskolamesterek, jegyzők, csőszök, gulyások, városszolgák stb. ter­mészetbeni fizetése is felemésztett néhány köböl gabonát. Mindezeken felül a vetőmagról is gondoskodni kellett. Tehát egy-egy család gabonaszükséglete 1702-ben elérhette a 40—45 mérőt. Ennek a mennyiségnek a megtermeléséhez 9—10 pozsonyi köböl megművelésére volt szükség. À XVI—XVII. században a tavasziak (árpa, zab, alakve, tavaszbúza) vetésterülete az ősziekhez képest ke­vés. 177 Még a XIX. század végén is 50—50 százalék volt arány az alföldi terüle­teken, noha a tavasszal vetésre kerülő kapás és ipari növények mennyisége növe­kedett. 178 A XVIII. század elején az ősziek és tavasziak arányát 2/3—1/3-ra be­csülhetjük. A fenti számítások alapján feltételezhetjük, hogy egy-egy adózó portára eső földterületnek legalább 15 köbölnek kellett lennie. Az 1702. évi ösz­szeírásban ennek a mennyiségnek a fele sem szerepel. Elképzelhetetlen az, hogy a nagy határú hajdúvárosok lakói gabonából behozatalra szorulnának. Élhetnek közöttük olyanok, akik valóban vásárolják a gabonát, de másoknak ugyanakkor a szükségletükön felül kell termelniök. Különösen tarthatatlan az 1702. évi 6,3 köböl átlag terület az 1715. évi és az 1720. évi összeírás adataival való egybevetés nyomán. Ezek az összeírások már sokkal határozottabb központi utasítás alapján készültek el, amely mögött a Habsburg udvar és a magyar nemesség küzdelme húzódott meg. Az adórend­szerben a XVIII. század első felében lényeges módosulás következett be. Míg a XVII. században a hadiadót (contributio militaris) és a háborúk idején kivetett segélyadót (subsidium militare) adózó portákra vetették ki, és az adó összeg nagysága így a porták számától függött, a XVIII. században viszont az udvar számszerűen meghatározott összeget szavaztatott meg a magyar diétával. Ezt az összeget aztán a helytartótanács szétosztotta a megyék, a városok és a kivált­ságolt területek között. Ezeken belül aztán az adózók összes jövedelmeinek fi­gyelembevétele alapján állapították meg a jobbágyok adókulcsát. 179 Ezért a hajdúvárosok 1715. és 1720. évi összeírása is részletesebb már. Minden adózó lakos után feltüntettették a megművelt földmennyiséget, sőt a kaszáló rétet is. A központilag megfogalmazott formula szerint — 1715-ben — a tavaszi és őszi

Next

/
Thumbnails
Contents