Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

IV. Telekszervezet a hajdúvárosokban

eredeti tulajdonosok vagy utódaik csak úgy kaphatták vissza, ha megtérítették az eddig fizetett adóösszeget. Ez azonban, — mint látni fogjuk — nem jelentette azt, hogy a beköltözöttek teljes jogú polgárokká is váltak. A telekbirtoklás vonatkozásában tehát a XVII. és XVIII. század fordulóján döntő fordulatnak lehetünk tanúi. Korábban a telek tulajdonosok korlátlanul rendelkeztek a telkükkel . Ettől kezdve a városból elköltözők ingatlan vagyonának sorsáról a communitas döntött, fenntartotta azonban az elköltözötteknek a visszaváltás jogát. Álláspontjukat azzal indokolták, hogy a pusztatelek után „a város" portiózott" . . . senki senkinek jószágáért nem tartozik fizetni. . . (1686-tól) városunk fizetett minden ház Telektül Annuatin 3—3 forintokat, ezért mindaddig minden telek Város számára légyen is totum, cum omnibus appertinentiis és annak adhatja valakinek akarja. Vér peniglen addig hozzá nem juthat, s közit hozzá nem mondhattya, v álamig a reá limitáltatott 3—3 forintokat Annuatin ab Anno 1686 supra notata meg nem fizeti és magához nem váltja".

124 Aligha képzelhető el, hogy a város fizetett volna különkülön a pusztatelkek után. Valószínűen arról lehet szó, hogy a hajdúvárosokra kivetett eszmei összeget annyian fizették, ahányan a városban laktak, tehát a bentlakók vállalták a pusztatelkek utáni terheket is, így jogot formálnak a pusztatelek feletti rendelkezésre. A pusztatelek után való földeknek nemcsak az eladását, de az elzálogosítását is megtiltották, sőt 1701-ben megsemmisítették az eddigi zálogosításokat — 1686-ig — visszamenő hatállyal. Az elköltözők ugyanis nem adhatták el telkeiket, azzal már a város rendelkezett. Sokan úgy játszhatták ki a joggyakorlatot, hogy elköltözésük előtt a ház után járó földjeiket zálogba adták. A zálogos föld nem növelte a zálogba vevő adósságát mivel az adót nem a szántóföld mennyisége, hanem a háztelek után fizették, ,,. . . minden földek, valamelyek puszta ház Telek után vadnak és ab Ao 1686, miulta Szegény Országunkon Portiózás vagyon zálogosíttattanak el, azon földeknek zálogos levelei invalidáltassanak és mivel pusztán voltának, a Virk (vérek) tülle nem Portioztanak, semmivé titessenek, azon földek Semel pro semper varasra szállyanak minden személy válogatás nélkül, akiket peniglen ante annum 168 6 el zálogosítattanak és ma is ollyan személyek, akik magok ház Telekjén lakván és tülle szolgálván elzálogosítanak, megállhat és megmaradhat. . . "

125 Miután a földművelés ekkor még általában nem haladta meg az önellátás kereteit, ezért a háztelek után járó szántóföldmennyiség mindenképpen elegendő volt a telektulajdonosok gabonaszükségletének megtermeléséhez. A fenti statútum tehát a városokba újonnan beköltözött, de hajdútelket szerezni nem képes jövevények ellen irányult, akik csak zálogba-vétel iitján tudtak háztelek után járó szántóföld birtokába jutni. Feltevésünket az is bizonyítja, hogy az 1686 előtti zálogosítások — még pusztatelek után járó földek esetében is — érvényben maradtak, ha a zálogosföld adózó telektulajdonos használatában volt. A communitas — ami egyet jelent a teljes jogú, törzsökös hajdúlakosok összességével —- közösségi tulajdonnak nyilvánította a megélhetés alapjait biztosító haszonvételeket. Ez azonban nem jelentette a magántulajdon felszámolását, hiszen ha a városokban élők közül valaki el akarta adni a telkét, vagy telkének egy részét, minden további nélkül megtehette.

126 Megengedték a telek átruházását abban az esetben is, ha valaki a telke után járó szolgáltatásokat nem tudta vállalni.

127 Ám az új tulajdonosnak telekkel rendelkezőnek vagy hajdúleszármazottnak kellett lennie. A hajdúvárosok közössége a XVII. és XVIII. század fordulóján a telekbirtoklás és használat vonatkozásában korlátozásokat léptetett életbe. Meg akarta