Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)
IV. Telekszervezet a hajdúvárosokban
akadályozni a városból való kiköltözést, azért elrendelték, hogy a városokat elhagyók csak ingó vagyontárgyaikat vihetik el, de ingatlanuk a város tulajdonába kerül, és az esedékes adójukat meg kell fizetniök. 128 A gyakorlatban azonban aligha valósult meg a fenti elv, ugyanis ha az adóösszeget ki tudták volna fizetni az elköltözni szándékozók, akkor nem mondtak volna le ingatlanaikról. A fenti korlátozásnak még kevesebb foganatja lehetett 1711 után, amikor országszerte belső jobbágy vándorlás indult meg. A Hajdúkerület minden eszközzel meg akarta gátolni a kiköltözést. 1719 szeptember 27-én Fogarasi Tamás substitutus kapitány Csanádi Sámuel főkapitány nevében szigorúan utasította a városok vezetőit: a hajdúvárosok hadnagyai ne engedjék meg a városból való kiköltözést, a kiköltözők 500 forint büntetést fizessenek: „kegyelmeteket adhortálom kötelessigire kényszeríteni, lakossait el széledni meg ne engeggye, szoros vigyázassál legyenek". 129 A XVIII. század elejei intézkedésekben ugyanakkor már jól kitapinthatók a későbbi hajdúarisztokratizmus csírái is. Az eredeti és a XVII. század folyamán asszimilálódott „törzsökös hajdúk" zárt közösséget óhajtanak alkotni. A beköltözést esetenként engedélyezniük kellett, a beköltözöttek egy részét azonban másodrendű polgároknak tekintették. Közülük sokan ugyanis nem jutottak a megszerzett telkeknek kizárólagos birtokába, csupán addig használhatták, míg eredeti tulajdonosa vissza nem jött, és igényt nem támasztott reá. A jegyzőkönyvekben leggyakrabban előforduló megfogalmazás szerint: a telket minden hozzátartozó javaival edgyütt mindaddig szabadosan és imperturbate éllye, birja és usuállya mindaddig valameddig igaz vér nem támad hozzá. . . 130 Sőt igen gyakran megengedték, illetőleg hallgatólagosan hozzájárultak a pusztán levő hajdútelek megüléséhez és az utánajáró földek használatához, de csak évek múltán szentesítették hivatalosan a telekhasználatot: Papp György nem igaz lakos 24 év óta lakik egy házteleken, és „közöttünk minden névvel nevezendő Terheltetésekkel és portiokat szolgáltatott..." ez a telek néhai Kiss Bálint telekje volt, (szomszédok megjelölése) ezt a telket, cum omnibus appertinentiis, gyep, szántó, kaszáló földeivel adták zálogban 10 vonás forintokért, örökösei is bírhassák". 131 A fentiek szerint nemcsak hogy nem került a „nem igaz lakos" tulajdonába a föld, hanem hosszú évekig tartó használat után is zálogösszeget kellett fizetni érte, miközben fenntartották az eredeti tulajdonos visszaváltási jogát. A XVII. század utolsó harmadáig nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy statútummal, vagy szokásjoggal megakadályozták volna a beköltözötteknek polgárjog szerzését. Erre nem is volt szükség, mert a hajdútelek birtokba vétele jelentős anyagi megterheléssel járt: maga a telek vásárlása is már 80—140 forint közötti összegbe került, 132 s emellett katonai felszerelésekről, a földterület hasznosításához szükséges termelési eszközökről (igás-, haszonállatok, eke stb.) is gondoskodni kellett. Érthető, ha igen kevesen tudtak ezeknek a gazdasági követelményeknek eleget tenni. Miután a XVII. és XVIII. század fordulóján az elnéptelenedés veszélye fenyegetett, puszta telket, pontosabban annak használati jogát az évi állami szolgáltatás fejében „kénytelenek adni" a hajdúvárosok „igaz lakosai". Ez azonban az eredeti hajdúlakosok kiváltságos jogait veszélyeztetné, illetőleg a lakosság „felhígulását" vonná maguk után, ezért adminisztratív intézkedésekkel szigetelik el magukat a beköltözőktől, illetőleg azok egy részétől. Ez a szemlélet és adminisztratív gyakorlat a beköltözés fokozódásával egyenes arányban növekedett, és a XVIII. század második felében tetőzött.
