Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)
IV. Telekszervezet a hajdúvárosokban
területen kívül, a kertekben meghúzódó szegény jövevények száma. A hajdúvárosokra nehezedő terheket viszont csak a hajdútelekkel rendelkezők viselték, ezért korlátozták a kaszálás lehetőségét. Kezdetét vette a telek szervezet kiszélesítése az eddig szorosan és meghatározottan oda nem tartozó haszonvételekre is. 113 A XVII. század végéig nem korlátozták a legelő használatát sem. A hajdútelkekkel nem rendelkezők is legeltethették állataikat, ha a csorda, a ménes, a nyáj őrzőjének az előírt díjat lefizették. A XVII. század elején e tekintetben is változás történt. Szoboszlón 1701. február 12-én elrendelték, hogy „minden szolga, akinek marhája vagyon, akár tavalyi, akár harmadfű és akárminemű az idején kívül, földbért fizessen minden marhájátul 6—6 polturát esztendőnként. 114 A hajdúvárosokban a letelepedés után sajátos telekszervezet alakult ki. A telekszervezetnek eleinte az volt a szerepe, hogy megakadályozza a beköltözöttek asszimilációját, s kizárja a jövevényeket a hajdúkiváltságokból. A tulajdonosok telekükkel szabadon rendelkezhettek. A 17. század végéig legfeljebb annyi korlátozás volt, hogy eladás esetén előbb a két szomszédot mellett „megkínálni". 115 A szomszédjognak gyakorlati megvalósulásáról azonban semminemű dokumentummal nem rendelkezünk. A telek magántulajdonának elismerését a XVII. század utolsó harmadáig számos adattal lehet bizonyítani. Szabályszerűen bejegyzett adásvétel esetén az utódoknak sem volt felszólamlási joga. 116 Sőt még azt sem lehet mondani, hogy az eredeti hajdúvitézek a „karddal keresett" örökségeikkel, illetőleg a beköltözöttek a pénzen megvásárolt, vagy kapott telekrészeikkel — a XVII. század végéig — nem rendelkezhettek volna korlátozás nélkül szabadon még akkor is, ha nem éltek a hajdúvárosokban, noha a város kötelezettségeinek teljesítéséhez nem is járultak hozzá. 117 Ezeknél az adásvételeknél rendszerint feltüntetik, hogy hajdúvárosban lakó ember vásárolta meg a telket, vagy a telekrészt. Ebből azonban törzsökös hajdúk elővásárlási jogára vonatkozóan kár lenne messzemenő következtetést levonni, mivel más városban levő birtokos is eladhatta más városban lakónak a hajdúvárosban levő birtokát. így pl. 1685-ben egy debreceni lakos adta el Szoboszlón levő földjét ugyancsak Debrecenben lakó embernek. 118 A letelepedés után kialakított telekszervezet — melynek mint fentebb mondtuk létrehozatalakor korlátozó szerepet szántak — igen sok tényező közrejátszása következtében a XVII. század közepére fellazult, felbomlott. Az 1630-as évektől bekövetkező életforma változás miatt sokan elköltöztek a városból, telkeiket eladták, mások a vagyoni differenciálódás miatt kényszerültek hasonló cselekedetre, s ugyanakkor a beköltözöttek adományozás, vásárlás folytán juthattak telkekhez, vagy telekrészekhez. A zálogos, bérelt pusztákon, valamint a legelőből feltört földeken az első időtől kezdve korlátlanul szerezhettek megművelésre alkalmas szántóföldet azok is, akik háztelekkel nem rendelkeztek. Emellett még egy lényeges tényezőt is figyelembe kell vennünk. A hajdúvárosokban a XVII. században — miként később XVIII. század elején is — a főfoglalkozás az állattenyésztés volt. Ebből szükségszerűen következik, hogy a telekszervezet egyik fontos alkotóelemének a szántóföldenk a hajdútelepeken belül nem volt elsődleges szerepe. Annál jelentősebb volt a határban levő rét és lege1 ő, amelynek viszont csak a városokban történő tartózkodás esetén volt gyakorlatilag haszna. Ugyanakkor az alapvető hajdúkiváltságoknak is : pl. harmincadmentes állatkereskedelemnek, 110 minden földesúri, állami, egyházi adótól való mentességnek stb. csak a városon belül volt érvénye. Tehát csak a
