Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

IV. Telekszervezet a hajdúvárosokban

letelepedéssel, a városban tartózkodással élvezhették valójában a lakosok a hajdúvárosok nyújtotta kiváltságokat és gazdasági előnyöket. Amíg a városok lakói a rájuk háramló kötelezettségeket teljesíteni tudták, illetőleg, amíg a földművelés alig haladta meg az önellátás kereteit, addig nem kötötték különösebb feltételekhez a szántóföld birtoklását, az eltávozottak is minden további nélkül rendelkezhettek szántójukkal. Ezért a hajdúvárosokban tulajdonnal rendelkező, de ott nem élő lakosoknak szolgálatot teljesíteniük nem is kellett. Szoboszlón a nemes tanács a Debrecenben lakó György deáknak. . . „amely házát a palánk építése végett elrontottuk, azután való földét minden hozzátartozó nyilasát megengette élni, sőt ha valakinek akarná mindeneknek eladhassa szabadosan, semmiféle szolgálattal a város közé ne tartozzék, mivel háza teleké nincse n".

120 Vagyis az eredeti telekszervezetből kiemelkedett a háztelek, önállósodott, és elhomályosította a telekszervezet egyéb tartozékait — mindenekelőtt a szántóföldet — s úgy tűnik, mintha az utóbbi soha sem lett volna szerves része a hajdúteleknek. A telekszervezettel kapcsolatos fenti tények számításon kívül hagyása rendkívül súlyos hiba forrása lehet. Könnyen kimondható az az ítélet, hogy a hajdúvárosokban telekszervezet a XVII. században nem volt. A telekszervezet létrejötte XVIII. századi jelenségnek minősülhet, miután az 1730-as évektől feléledésével, megerősödésével találkozhatunk. A XVII. század utolsó harmadáig a város privilégiumaiból az eredeti hajdúleszármazottak az örökösödési jog alapján részesedtek. Azonban a beköltözöttek is polgárjogot nyerhettek, ennek azonban két feltétele volt: háztelket kellett szerezniük, és vállalniuk kellett a hajdúvárosokban szokásos szolgálatok rájuk eső részének teljesítését. Megítélésünk szerint ezek együttesen igen súlyos feltételek. Csak módos jövevények emelkedhettek a privilegizált lakosok közé, mivel jelentős pénzbe került a háztelek vásárlása s a velejáró kert, szántóföld legelő, rét stb. részesedés joga, a termelési eszközök biztosítása, valamint a katonai szolgálathoz szükséges felszerelések megszerzése. A földesúri uralom alól menekülő jobbágyok közül csak igen kevesen lehettek abban a helyzetben, hogy egyszeriben teljesjogúakká válhassanak. Ezért az 1660-as évekig a kiváltságos polgárok között a beköltözöttek aránya minimális lehetett. A XVII. század utolsó harmadától kezdve a hajdúvárosokban az élet egyre terhesebbé vált: a portyázó csapatok dúlásai, 1686-tól az állandóan emelkedő állami adó, a katonai beszállásolás, a forspontozás stb. olyan terhet rótt egy-egy lakosra, hogy sokan inkább kiköltöztek a hajdúvárosokból, mivel nem tudták teljesíteni a kötelezettségeket. Feltételezhetően, a szegényebb hajdúlakosok hagyták el a városokat. A lakosság számának csökkenése a hajdúközösség megmaradt tagjainak a terhét az elviselhetőség határán túl növelte volna. A lakosság pótlására könnyíteni kellett a beköltözés feltételein. Ezért Böszörményben 1689-ben úgy határoztak: „Ha valamely idegen ember más háza telekén házat csinálván, az hazafiúnak otthon nem létében, különben hozzá nem juthat, hanem ha ennek előtte való Portióját letészendi minden esztendőrül esztendőre és az lészen az városé, mivel váróstul portióztunk érette."

121 1696-ban igen súlyos lehetett a contributionalis summa, mert Szoboszlón már a visszamenőleges portiófizetést sem követelték, ha valaki az esedékes adót megfizette, a telek a „dominiumába" került.

122 Hasonlóképpen intézkedett a nánási magistrátus is : ,,. . . közönséges végezés, hogy aki ház telekre száll, minden földivel, kertjével bírja mindaddig, míg vir törvénnyel el nem veszi tőle. . . "

123 Az