Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

IV. Telekszervezet a hajdúvárosokban

földközösség rendszere. A nyílföld, „nyilasföld" meghatározás önmagában nem elég bizonyíték az újraosztásos földközösség meglétére, mivel ez a név — tartalmi eltolódással átkerülhetett a szántóra is, arra utalhat, hogy valamikor nyílvetéssel jutott ki-ki földjének tulajdonába. 1726-ban Szoboszlón szőlőskertet akartak telepíteni, ezért nyíllal osztottak kinek két, kinek egy, kinek fél, kinek harmad nyilast, nyilasonként egy német forintért.

102 Márpedig itt szó sem lehetett az újraosztás rendszeréről, és mégis nyilasnak nevezték a kiosztott földeket. A 18. században a hajdiívárosok határának egy részén rendszeressé vált az újraosztás. Ez természetes jelenség volt, mégis föld adományozásnál, adásvételnél stb. határozottan utaltak az újraosztásra: Öreg Kovács János haláláig kapott a pusztai hatodik dűlőben fél nyilas földet, napkeletről mostani szomszédja Csohány Péter napnyugatról Szabó Pál.

103 Szoboszló statútumában 1741-ben elrendelte : „külföldi (más városban lakó) ember akár tilalmas akár forgó földeinket ekével élni kívánja, dézsmát tartozik adni érte.

104 Nánáson a lakosokra nehezedő állami terhek alól sokan úgy akartak menekülni, hogy kiköltöztek a városból, és a kerteken építettek házat maguknak, ezért elrendelték: „a föld osztáskor ámbár a földek osztásából egészen ki nem rekeszthetnek is, mindazon által annyi quantitású földet, mint a városon belül minden terhét, szolgálatot viselő lakosok, nem vesznek".

105 A letelepedés után állandó földművelésre kijelölt határrészeken a XVIII. században sem vezették be az újraosztás rendszerét.

106 A terra privilegialisnak ezt a részét Szoboszlón és Nánáson „tilalmasnak" nevezték.

107 Ám az újraosztás sem volt ismeretlen a hajdúvárosokban. A zálogba, bérbevett pusztákon, valamint a XVII. század folyamán és főleg a XVIII. század első felében a terra privilegiális legelőiből, rétjeiből időnként szántó művelésre kiszakított részeken fennállt az újraosztás rendszere. A XVIII. század második feléig ezekből megfelelő részt kaphattak a hajdútelkekkel nem rendelkező, beköltözött jövevény lakosok is. 1717-ben a szoboszlói magistrátus a „portióbeli" terhek megsokasodása miatt elrendelte, hogy „a város közönsége költségére minden nyilas föld után akár telek után való, akár zálogos, akár kerengő nyilas légyen is'''' egy máriást fizessenek.

108 Világosan megkülönböztette tehát a telek után való földet, a „kerengő nyilastól", a meg nem határozott időben újraosztásra kerülő földtől. A hajdútelek pontosan körülhatároltan, a háztelket az ólaskertet és a szántóföldet foglalta magába. Ezeken túlmenően a hajdúvitézeknek és leszármazottaiknak, valamint a különböző szolgálatok jutalmaként és vásárlás révén telekhez jutott beköltözötteknek jogukban állt a városok határában levő réteken kaszálni, legeltetni, a vizekből halászni, az erdőkből fát kitermelni. Már a polgári hajdúk statútuma pontosan körülírta ezen területek hasznosításának módját.

109 A korabeli gazdálkodás jellegéből adódóan elsődleges szerepet töltött be a rét. A XVII. században a rét közös használatban volt, különálló, másoktól elválasztott résszel senki sem rendelkezett, hanem kaszálás idején, a „fűbocsájtás" alkalmával mindenki annyit kaszálhatott, amennyire szüksége volt.

110 Csupán a város, a kapitány, a prédikátor számára szakítottak ki egy-egy meghatározott részt a kaszálás céljaira, de ez a terület is időnként változott.

111 A XVIII. század második évtizedére már módosult a rét használata. A korabeli összeírásokban ugyanis az adózás szempontjából számításba vett lakosok esetében már nemcsak az általuk megművelt szántóföld mennyiségét tüntették fel, hanem azt is, hogy hány kaszaalja fű levágására jogosultak.

112 A megelőző évtizedekben felduzzadt a háztelekkel nem rendelkező, a bel-