Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

III. A hajdúvárosok helyzetét meghatározó politikai tényezők 1660 után

Ám a probléma ezzel sem oldódott meg. Böszörményben a magistrátus 1675. ápr. 27-én statútumot hozott: „Hogyha olyan emberek találtatnak, kik kuruczá lőttének, jószágokat, akiknek illik adgyák azoknak, ha fia vagy lánya vagy testvér Attyafia vagyon szálljon reá és szolgállyon tülle."

81 Hadházy Gergely hadházi lakos pedig egyenesen kuruc sereggel vonult városa ellen, miután nem értett egyet a Habsburgoknak behódoló politikával.

82 Végsőfokon azonban a hajdúvárosok a kurucok ellen és a Habsburgok oldalán álltak. Nagyon sokat szenvedtek a kuruc csapásoktól, ezért Szoboszló és Vámospércs lakóit Szentmihályra, Bűdre, illetőleg Téglásra akarta átköltöztetni a haditanács a haláltorkából.

83 1676-ban Wesselényi Pál kurucai úgy elpusztítják Nánást, hogy tíz esztendeig lakatlan volt.

81 Nánás, Dorog, Hadház lakói 1677-ben kétségbeesetten kértek segítséget a Habsburg királytól a kurucok támadásainak visszaveréséhez.

85 1681-ben Böszörményt égetik fel Apafi erdélyi fejedelem és a váradi pasa csapatai.

80 Thököly mozgalmának lehanyatlásakor teljesen tönkrement hajdúvárosok képe tárul elénk. Azt sem mondhatjuk azonban, hogy a kiváltságolt hajdúknak a kurucmozgalomhoz való csatlakozása más irányt adott volna az események alakulásának. A kurucmozgalom az akkori magyar és európai konstellációban kudarcra volt ítélve. A hajdúvárosok maradék katonai erejüket még feláldozták a török kiverése alkalmával, s utána teljesen kiszolgáltatottjaivá váltak a Habsburg hatalomnak. 1687 és 1697 között ugyan több alkalommal megerősítette Lipót a hajdúvárosok régi kiváltságait,

87 de katonai szolgálatukra nem tartott igényt — s egyébként sem lettek volna már képesek rá — ennek megváltása fejében adófizetésére, szekerezésekre és a várak ostromlásakor igényelt szolgáltatások teljesítésére kényszerítették őket. A felemás helyzetük azzal magyarázható, hogy a Habsburgok nem voltak tisztában a hajdúk katonai hanyatlásával, ezért erősítették meg „pro forma" régi kiváltságaikat, a hajdúk pedig kiváltságaiknak jogi elismerése ellenére is teljesítették a szolgáltatásokat, hogy legalább békében maradhassanak, s rendezhessék soraikat. Ebben a korszakban igen sok jobbágyot fogadtak be maguk közé, és igen könnyen teljes jogú polgárrá válhatott a beköltözött jövevény. Nem változott lényegesen a hajdúvárosok helyzete II. Rákóczi szabadságharcáig. A Habsburg centralizáció és a magyar rendek által képviselt függetlenség közötti küzdelemben számíthattak a — kiváltságaik miatt a vármegyei nemességgel szemben álló — hajdúk a Habsburgok védelmére. Jogilag fenntarthatták kiváltságaikat, bár pénzadó és termény szolgáltatására kötelezték őket. Ekkor alakul sajátos társadalmi képletté a kiváltságolt hajdúvárosok lakossága. Nem válhattak nemesekké, de nem jutottak jobbágy sorba sem. Sajátos helyzetük megfelelt a Habsburgoknak is, hisz a bécsi udvar megkapta tőlük az ország többi jobbágyaitól is megkövetelt állami szolgáltatásokat, s így a hajdúk földesúri uralom alá juttatása már csak azért sem állt érdekében, mivel az veszélyeztethette volna a királyi adókötelezettség teljesítését, és mindenképpen erősítette volna a Habsburg-abszolutizmussal szemben álló rendi erőket. Tekintettel arra, hogy a Habsburgok és a magyar rendi erők küzdelmében — gyakorlatilag — 1867-ig lényeges változás nem állt be, ezért a hajdúvárosok szövetségi politikájában és jogi helyzetében sem következett be fordulat. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, s a hajdúvárosok szerepvállalása sem befolyásolhatta a hajdávárosok jövőjét, okozhatott mérhetetlen kárt emberéletben és anyagiakban, ám a fenti alaphelyzeten mit sem változtathatott.