Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

III. A hajdúvárosok helyzetét meghatározó politikai tényezők 1660 után

szú szünet után —• 1663-ban a következő idézettel nyitotta meg az egyre gyérebb bejegyzések sorát: „Foelix Civitas, quae tempore pacis cogitât de bello."

71 Az erdélyi fejedelemség lehanyatlása után elvesztették biztos támaszukat a katonai erejükben megfogyatkozott, az országos hajdú- és antifeudális mozgalmaktól teljesen elszigetelődött kiváltságolt hajdúvárosok. A török a függetlenségét megőrizni akaró erdélyi fejedelmi szövetségest látta bennük, az országos vármegyei nemesség — élén Szabolcs vármegyével — a „jobbágylázítás" tűzfészkeinek tekintette azokat, s így egyaránt érdekeltek voltak a hajdúvárosok kiváltságainak felszámolásában. Bár a Habsburgoknak sem voltak ínyükre a hajdúk, mégis úgy vélték, hogy számukra csak haszonnal járhat, ha az ország belsejében rendelkezésükre állnak a hajdúvárosok, s szükség esetén felhasználhatják őket mind a törökök, mind centralizációs törekvéseikkel szembehelyezkedő nemesség ellen. A hajdúvárosok nem találhattak tehát Habsburgokon kívül más patrónust maguknak. így jött létre az a kényszerszövetség, amely végsőfokon a magyarság jövője szempontjából retrográdnak minősíthető. A hajdúvárosok a Habsburgok járszalagjára kerültek, s csak egészen kivételes esetben — kényszernek engedve — térnek le erről az xítról. Nem kétséges, kiváltságaikat már csak ezen az áron tarthatták fenn, Wesselényi Ferenc nádortól 1663ban kapnak menlevelet.

72 I. Lipót 1666 decemberében megerősítette II. Mátyás, II. Ferdinánd, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György adományleveleiben foglaltakat. Ugyanebben az évben felszólította az uralkodó Szabolcs vármegyét arra, hogy a hajdúvárosokon joghatóságot ne gyakoroljon. A tokaji harmincadost pedig arra utasította, hogy a hajdúk harmincadmentességét tartsa tiszteletben.

73 Tisztázásra vár még a hajdúvárosoknak a kurucmozgalmakban való szerepe. A kapcsolatos hajdúirodalomban egymással merőben ellentétes nézetekkel találkozhatunk. Az egyik vélemény szerint a hajdúvárosok a kurucokhoz csatlakoztak, s csak Thököly fogságba vetése után álltak át a Habsburgokhoz.

74 A másik konklúzió szerint a Habsburgok arra kényszerítették a hajdúvárosokat, hogy a kurucok ellen kapcsolódjanak bele a küzdelembe.

75 Ugyanakkor találkozhatunk az igazságot többé-kevésbé sejtetni engedő véleménnyel is.

76 A hajdúvárosokban a XVII. század folyamán a politikai állásfoglalás tekintetében vízválasztó volt a Habsburgokhoz való viszony. Annak ellenére, hogy a harmadik hajdúfelkelés után a Habsburg-ellenes vonal vereséget szenvedett, szelleme, maradványai nem tűntek el. A hajdúvárosok hivatalos vezetői — különösen 1660 után — a Habsburg-barát csoportot képviselték, ám tekintettel kellett lenniük a Habsburg-ellenes erőkre is. Az utóbbiaknak a helyzetét nagyon megnehezítette, hogy külső támaszuk nem volt. A török—tatár fosztogatástól sokat szenvedett hajdúvárosokban nem jó ajánlólevél volt a török szövetségben kibontakozó kurucmozgalom, még akkor sem, ha a kurucok a hajdúszabadságot tekintették példaképüknek. A fenti két erő léte és küzdelme a kurucmozgalmak korából rendelkezésünkre álló dokumentumokból kétségtelenül kiolvasható. I. Rákóczi Ferenc a Wesselényi összeesküvésbe való bevonás érdekében megmustráltatta a hajdúvárosok katonáit, de azok nem siettek a felkeléshez való csatlakozással. A császári udvar sem bízhatott bennük, mert 1671 végén császári kapitányokat állíttatott az élükre.

77 1672-ben pedig egyenesen Spankau tábornokot küldték Szoboszlóra, hogy a hajdúvárosokat a császár hűségére bírja.

78 Ugyanakkor az 1672 nyár végén Erdélyből kiinduló kuructámadásról szóló jelentésekben a felkelők között első helyen említik a hajdúvárosok lakóit.

79 1672 novemberében ismételten Habsburg hűségre kellett vonni a hajdúvárosokat.

80