Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A falu belső és külső területének leírása

falu alacsonyabban fekvő részét is elborította olyannyira, hogy hetekig csak ladikon lehetett közlekedni. A Tisza megfékezése után sokat változott a táj. Az első, még a XVIII. században épített töltéssel, a Hosszúgáttal, melyet eredetileg a csegei és az ároktői rév közötti útnak szántak, egy elég jelentős földterület, a Zátony szabadult meg az Igej felől fenyegető árvíztől. A Tisza egy hatalmas fordulattal a falu alá kanyarodva közel 4 ezer holdnyi területet ölelt körül. Ennek a nagy kanyarnak az átvágására 1854-ben került sor. A védő gátak kiépítését a következő évben kezdték meg és 1856-ban nagyrészt be is fejezték. Ezzel a Tisza másfél kilométerre távolodott el a falutól, az árvízmentes, művelhető terület is megkétszereződött, a Tulatisza vagy Tiszaközét nem választotta el többé a folyó a falu határától. A Tisza szabályozását a belvizek levezetése követte. A belvizek levezetésére szánt csatornát — az Intató, a Sulymos, a Nagy- és Kiskerektó és a Hataj-patak medrét követve — 1883-ban ásták, mintegy 13 km hosszúságban. A csatorna segítségével összegyűjtött vizet a Nagykorcsmapart alatt zsilip-rendszerrel emelték át a Holt-Tiszába. Ezt a zsilipet az 1930-as években bontották el és helyette a Kistiszán a Szivattyútelepet építették meg, amely a belvizeket a Görbeföldön át vezetett csatorna útján juttatta el, s juttatja el ma is az Árkusba, illetve a Hortobágyba. Ez utóbbi csatornát Debrecen városa ásatta háromszáz emberrel még 1721-ben, hogy a Völgyesben levő vizet az Árkuson át levezessék. Ez az elég nagyméretű csatorna idővel eliszaposodott, majd szerepe a védőtöltések kiépítésével egy időre megszűnt, csak az 1930-as években újították fel. Ma már csak szájhagyomány őrzi, de korabeli tanúvallomási jegyzőkönyvek hitelesen tanúskodnak arról, hogy a XVIII. században még a Tisza magasabb vízállásakor Nádudvarra ezen a vízi úton szállították a máramarosi tutajosok a sót és a szálfákat. A Tisza és a belvizek szabályozása tette lehetővé, hogy a település növekedése során kiterjeszkedhetett a korábbi árterületekre, sőt az Urges, Ültetés esetében a korábbi Tisza medrébe is. A falu fejlődésének első szakaszáról részletes adataink nincsenek. Azt azonban tudjuk, hogy a település a Tiszán átvezető rév miatt már korán fontos szerephez jutott, a XV. században pedig mezővárosi rangra emelkedett. Minthogy a középkori oklevelek mindössze két objektumról — egy helyileg meg nem határozható földesúri kastélyról, továbbá a Tiszába ömlő patak malmáról — tesznek csak említést, a falu középkori látképének megrajzolására nem vállalkozhatunk. A második szakasz a török hódoltság korára esik. Ebből az időből már ismerjük a porták számát s következtetéseket vonhatunk le a település kiterjedésére, a lakosság számára, de a szerkezetére vonatkozóan sajnos nincsenek adataink. A török hódoltság idején többször elpusztul a falu, utoljára a XVII. század végén a török ellen indított felszabadító hadjáratok során dúlják fel, aminek következtében közel 10 évig lakatlan. Csak 1690 táján kezd újra benépesedni, felépülni. Ettől az időtől a település fejlődése egyenletes, éppen ezért a következőkben erről, a mai napig tartó fejlődési folyamatról kívánunk nagyobb részletességgel tájékoztatást adni. Említettük, hogy a középkorra vonatkozóan olyan adataink, melyekből a falu képe megrajzolható lenne nincsenek, mégis bátran mondhatjuk, hogy elődeink kezdettől egészen a XIX. századig, kizárólag csak arra a partos részre építkeztek, melyet a Tisza áradásai a legkevésbé veszélyeztettek, s nagyjából a mai Arany János, Óvoda, Iskola utcákon, majd a Tanácsháza mellett a Holttiszáig; húzható vonallal határolható körül. Falunk — többszöri pusztulása ellenére —