Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században

jén 1715 táján a két, majd a század derekán a háromnyomásos rendszer váltja fel. Ez utóbbi a paraszti gazdálkodásnak már egy fejlettebb változata. Ennek a lényege abban állt, hogy a művelés alá fogott területet kettő vagy három dűlőre (calcaturára) osztották. Mindegyik gazdának valamennyi dűlőben volt földje. A kétnyomásos rendszerben az egyik darab földbe vetették az őszi és tavaszi gabonát, a másikat felugarolva pihenni hagyták a következő évig. A háromnyomásos rendszernél a földnek csak az egyharmada pihent ugarban, kétharmada állandóan bevetett terület. Az egyes dűlőkben levő földeket, a nyilasokat sorsolás útján osztották szét egymásközött a jobbágyok. Emellett a faluközösség mindenkire nézve előírta, hogy egy dűlőn belül csak azonos növényt vethetnek, megszabta azt is, hogy az egyes dűlők mikor ugarolhatók vagy legeltethetők. A földközösség kezdetben a jobbágyság szempontjából előnyösnek mutatkozott, különösen a földesúrral szemben. A későbbiek során azonban a nyomáskényszer a paraszti árutermelés kibontakozásának állta útját. A földközösség felbomlása falunk esetében csak a XVIIL század végén következik be. A XVIIL század első évtizedeiben, mint már az előbbiekben is utaltunk rá, a falu jobbágy lakossága, különösen az új telepesek a földesúr részéről sok kedvezményt kaptak. A földesúrral szembeni jobbágykötelezettséget sem urbárium sem contractus nem szabályozta. A föld haszonvétele után a földesúri járandóságot a szokásjog szerint egy összegben, taksában fizették. Ez az összeg az úrbérrendezésig változó volt, 1716-ban például egy jobbágytelek után 2 Reimes forintot tett ki, később — egészen 1756-ig — ... „minden marhás Gazda hét márijást, minden gyalogszeres öt Márijást tartozott Taksa Pénzül fizetni.'''' Az úrbérrendezés előtti években ismét más a jobbágyok kötelessége a földesúrral szemben: „minden marhás Gazda esztendőt által tizen négy márjásbul álló Taksa Pénzt, minden Gyalogszeres Ember tiz márjást tartozik adni, minden özvegy Asszony a kinek háza vagyon öt Márjást; melyet ha a Földes uraság Pénzül fel nem akar venni, tehát ugyan annyi számú napot tartozik mind a marhás, mind a gyalogszeres Gazda szolgálni. Ezen kívül egyéb szolgálattal is mind marhával, mind gyalogszerrel, a midőn kívántatik a Földes uraságnak szolgálatot tesznek a Lakosok: nevezetesen pedig mindenik Gazda ötven kéve nádat, a gyalogszeres penig húszon öt kéve nádat tartozik a Földes uraság számára vágni; ezt mindaz által a Földes uraság azért is kivánnya, mivel tűzre való Fát szokott a Lakosoknak engedelemül adni."

98 A csegei jobbágyság számára az igazán súlyos terhet nem annyira a földesúri szolgáltatások jelentették, mint inkább az állami adók. A jobbágyság gazdasági helyzetének konszolidálódását, a Rákóczi-szabadságharc megismétlődésének megakadályozására 1715-ben felállított állandó hadsereg nagymértékben gátolta. Az országgyűlés rendjei a néptől való félelmükben a katonatartás költségeit, a hadiadót készségesen vállalták. Azt azonban nem nekik, hanem a jobbágyoknak kellett fizetni. Ezzel olyan terhet akasztottak a magyar jobbágyság nyakába, amelytől alig tudtak hosszú időn át lélekzethez jutni. A háziadó mellett különösen terhes a hadiadó. A contributio vagyis a hadiadó egyik válfaja a portio, a természetben fizetett adó. A természetbeni adózást az tette szükségessé, hogy a katonák jelentős részét — minthogy kaszárnyák még kevés számban épültek — alakosságnál szállásolták el, kötelezvén arra is a lakosokat, hogy a szálláson kívül a katonaságnak élelmet, fűtést, világítást is adjanak. Az oralis és az equillis portio a katonák, illetve a lovak napi élelemadagját jelentette. A lakás, fűtés és világítás járandóságnak salgamum, a katonafuvarozásnak forspont volt a neve. A katonaságellátására beadott termények hivatalos és piaci ára között különbség volt, rend-