Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

Népesedési viszonyok, a közművelődés és a falu igazgatásának alakulása a török hódoltság után

ba nem szólt bele a földesúr, de mind alá volt vetve a földesúri tekintélynek. A nótárius feladatát a XVI. századtól kezdve a deákok látták el. A nótárius elnevezés a XVIII. században jelenik meg, s e szerepre rendszerint a földesúr szolgálatából kilépett tiszttartó vagy valamelyik tanító, írástudó vállalkozott. 1754-ben például Sebő Mihály révbiztos, egyben a falu nótáriusa is. A nótárius vezette a községi naplót (a diáriumot), amelyben minden községet érintő ügyet feljegyzett. A falu — feltehetően első — naplója 1752-ben kezdődik és 1860-ban záródik. Ma a debreceni Állami Levéltár őrzi. A nótárius feladata volt ezen túl az állami és megyei adólajstrom vezetése, a bíró számadásainak elkészítése és a földesúr elé történő terjesztése jóváhagyás végett. A nótárius az első időkben csak mellérendelt szerepet játszott a bíró mellett, később azonban ő lett a község tulajdonképpeni vezetője, a falu jegyzője, főjegyzője. A bíró, az esküdtek és a nótárius együttesen alkották a falu tanácsát, elöljáróságát. A feudalizmus korában a falu igazgatásának módját lényegében a jobbágyok és a földesurak között fennálló jogviszony szabta meg. Azt a jobbágyot, vagy házas zsellért, aki úrbéri tartozását nem fizette vagy nem szolgálta le, a földesúr egy-kettőre kimozdította birtokából, házából. Még nemes Víg István házas zsellér is megintetett a tiszttartó Pálffy Sámuel által, hogyha az adóságait „u.m. 17 Rftokat, 100 Napszámokat, 75 kéve nádat . . . hiba nélkül le nem fogja szolgálni, minden exceptio, s pretensio formálása nélkül minden névvel nevezendő Vagyonjai Licitáció által el fog adatni, ... és a Tettes Méltóságos Uraság fundusáról örökösen elfog küldettetni."

88 A szökött jobbágy házát elárverezték és a telket annak adták, aki többet adott érte. Komáromi János „házát, mennyiben ő minden hir engedelem nélkül háza népével együtt szökés képpen ment el, alku szerint örök áron a Melt. Uradalom Tiszttye meg egyező akarattya közbe jövetelével által adtuk (mármint a csegei bírák), Liszkai Jánosnak és maradékainak.''''

8

'

3 A szokásjogot, amely írásba rögzítve nem volt az emlékezet őrizte, annak betartására a „betsületes tanács" vigyázott. A számos íratlan szokásjogról itt aligha tudunk nagyobb részletességgel megemlékezni. Példaként azonban felidézünk a sok közül egyet. A határjelek kijelölésekor a legfiatalabb határdomb-hányónak tenyérrel annyit suhintottak a fenekére, ahány jelet akkor kiraktak, hogy élete végéig biztosan emlékezzék a határdombok helyére és számára. A helyi hatóságok intézkedéseit, rendelkezéseit 1752-től a naplóba is bejegyezték. A jobbágy csak haszonélvezője a számára juttatott földnek s ha telkét el akarta adni, csak akkor tehette, ha a földesúr a vevőt alkalmasnak találta a közés földesúri terhek viselésére. Halál esetén az örököst is az uraság választotta ki az utódok közül. A jobbágybirtok csak az uraság beleegyezésével volt megosztható az utódok között. Ettől az általános, országosan bevett szokástól csak lényegtelen eltérést mutatnak a csegei példák: Ádám János végrendeletében lakóházát Sára nevű leányára, míg negyedrésznyi telkét, gondviselőjére Szalontai Jánosra hagyja. Vagy Kovács József az atyai szénáskertet, az abban álló épületeket, egy fűre menő üsző marhát, két hámos lovat, két sertést, a szekér felét, melyet 2 váltóforintért megváltott, egy derékkötő láncot, egy vas-gereblyét, egy vas- és három favillát, egy nádtolót és 5 zsákot örökölt. Bátyja István az „Atyai lakó házat s belső telket és a község határán lévő 1/4 rész telek szántó földet" kapta örökségképpen. Szijjártó Mihály esetében azt olvashatjuk, hogy panasszal él bátyja felesége ellen, mert ő az atyai örökségből „semmit nem bit, holott a kert mint kisebbet őtet illetné."

90 Ezekből az adatokból arra lehet következtetnünk,