Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

Népesedési viszonyok, a közművelődés és a falu igazgatásának alakulása a török hódoltság után

A falu lakóinak ez a bizonyos mértékig kedvező jogi helyzete is vonzóan hatott az új telepesekre, a lélekszám növekedésére. A lélekszám növekedésének elemzésénél nem adnánk teljes képet, ha a „nagy kurucz világ" időszakáról nem emlékeznénk meg külön is. Mint már említettük a falu földesura a Rákóczi-párti Vay László volt, akinek ezredében sok csegei önkéntes is szolgált. A falu ebben az időben, mint fontos átkelőhely gyakran esett a hadak útjába. (Eszterházy Antal hétezer főnyi katonáival itt kelt át a Tiszán 1704-ben, a Tiszán levő 3 hidast is katonai célokra foglalják le.) A szabadságharc idején 1703-tól 1710-ig 34 család költözik el más vidékre.

71 Az 1709-ből származó conscriptio Csegét elhagyott helynek (loca desolata) tünteti fel,

72 még sem kell azt hinnünk, hogy a falu elpusztult, valószínű csak az összeírok elől menekültek a nádasokba, mint ahogyan ezt a későbbiekben is tették. A szabadságharc bukása után 1711-ben a megtorló intézkedések következtében 9 fő vesztette életét, közülük 3 fegyver által.

73 A nagyobb arányú elvándorlásra csak a szabadságharc leverését követően kerül sor, amikor másfél év alatt 74 család keres új otthont Békés, Heves, Borsod, Középszolnok megyékben és a Kunságban.

74 1712-ben 43 új telepest, köztük 3 armális nemest is számontartanak a faluban. Az 1715-ös országos összeírás alkalmával — a korabeli feljegyzés szerint — a falu lakóinak számát pontosan nem tudták feljegyezni, mert azok közül sokan elmenekültek a környező lápokba, nádasokba. Bemondás alapján mégis 85 szabados (libertinus), 25 zsellér (inquillinus) és 5 családfenntartó özvegyasszony nevét jegyezték fel.

75 A török iga alól felszabadult területekre megindult nagyarányú népvándorlás következtében a meg nem szállott területek uradalmai, elsősorban az egy-két jobbágytelekkel rendelkező kisnemesi gazdaságok jobbágyai erősen megfogyatkoznak. Kezdetben a kormányzati szervek a nemesség ezzel kapcsolatos panaszait különösebben nem méltányolták, később — amikor a külföldi telepítési akciók és a természetes belföldi jobbágy vándorlás következtében egyre inkább benépesedik az ország lakatlan területe is — rendeletben tiltják meg a szabadköltözködést. Az 1715:101 tc.-kel kimondták, hogy a jobbágyokat földesuruk tudta nélkül és akarata ellenére a töröktől visszafoglalt területekre ne engedjék, uruk útlevele nélkül egyik megyéből a másikba, vagy erdélyi részekre való költözésüket, ha kell katonai erővel is akadályozzák meg. Néhány év múlva, az 1723:6 tc.-kel ezt a tilalmat a taxásokra is kiterjesztik. Tudjuk, hogy e rendelkezések ellenére is folytak a jobbágyvándorlások a későbbiek során is, mégis ezeknek a törvényeknek kell tulajdonítanunk, hogy Csegéről 1715-től alig költözik el valaki. 1715-ben 110, 1720-ban 115 családot írtak össze, az eltelt 5 év alatt mindössze 2 család hagyta el a falut.

70 A század elején sokan költöztek át a szomszédos Polgárról, amely korábban hajdú kiváltságot élvezett. Mint ismeretes, a hajdúkat a vármegye igyekezett a XVIII. század elején a saját fennhatósága alá vonni. A vármegye ebbeli törekvésében csakhamar igen befolyásos szövetségesre tett szert az egri káptalanban. Az egri káptalan már régóta pályázott a hajdúk által lakott Polgárra és a hozzá tartozó Szentmargita pusztára. Ezek a birtokok korábban a káptalan tulajdonát képezték s egyszer 1701-ben a királyi tábla már úgy döntött, hogy e helység, korábbi hajdú kiváltsága megszűnt létezni és a birtok is visszaszáll az egri káptalanra. Időközben azonban a hajdúk perük újra való felvételét kérték és ezzel, továbbá a közbejött Rákóczi-féle szabadságharc miatt is, sikerült a tábla döntése végrehajtását elodázni. Végülis az erősebb fél győzött és az 1715:95 tc. értelmében Polgár és Szentmargita újra a káptalan birtoka lett. A hajdúk egyideig még ellenálltak, majd 1717-ben, amikor a káptalan ténylegesen is birtokba vette