Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

Népesedési viszonyok, a közművelődés és a falu igazgatásának alakulása a török hódoltság után

Polgárt és Margitát, a hajdú lakosság elhagyta a várost. Közülük többen Csegén telepedtek le.

77 Az 1720-as éveket követően a faluba nagyobb arányú beköltözésre már nem került sor, a szórványosan betelepedett családok inkább olyanok, akik korábban már Csegén laktak vagy a szomszédos Kesziről, Mezőcsátról jöttek át lakni. A más helységből Csegére költözötteket, ha azonos nevű család már lakott a faluban, megkülönböztetésül P=polgári, K=keszi, Cs=csati stb. ragadványnevekkel ruházták fel.

78 A költözködést megszigorító rendelkezések feledésbe merülésével, úgy az 50-es és 60-as években ismét sokan hagyták el a falut. Az újabb nagyarányú elköltözésre akkot került sor, amikor a földesurak a föld jobbágyok által történő igénybevételét illetően bizonyos megszorításokat alkalmaztak. Míg a század elején mindenki annyi földet művelhetett a földesúr jóváhagyásával, amennyit erejénél fogva képes volt, addig a század második felében a földesúri majorok kiépülése miatt, minthogy a föld jelentősége és értéke megnőtt, a jobbágyok földjének gyarapítása már lehetetlen volt. A földesúri és a jobbágygazdaságokban még az állattartás dominál, amihez nagy legelőkre volt szükség. A földesurak tehát elsősorban a legelőket sajátították ki. Falunkban is a földesuraság nem adja ki a kaszáló réteket, vagy vízjárta, állat számára ehetetlen füvet termő területeket ad. A falu közlegelőjét is elvette és más idegeneknek Kövesd városának és a mezőesátiaknak adta bérbe. A falu lakóinak egy része a biharmegyei Acsádra költözött és amikor távozásuk oka felől érdeklődtek az előbbiekben elmondottakra hivatkoztak.

79 Az Acsádra költözötteken kívül 1751-től 1764-ig még 31 család vándorolt, vagy szökött el más vidékre.

80 Sajnos nincs adatunk arra, hogy az elköltözéssel milyen arányban van az új telepesek száma. Feltételezhetően nem sok, s ha jöttek is, nem a telkes jobbágyságot szaporították, hanem az ekkor már virágzó földesúri majorok cselédségét, szolganépét. Külön kell szólnunk azokról a szerencsétlen egyeki lakosokról, akik közel negyed századon át földbe vájt putrikban a Vayak jóvoltából az Árkus partján húzták meg magukat. A lakosokat 1773-ban az egri káptalan azért űzte el egyeki birtokáról, mert azok a rekatolizálás során nem voltak hajlandók megválni régi hitüktől és a katolikus vallásra áttérni. Nyomorúságos körülmények között 1795-ig — Kisperegre költözésükig — számszerint 150—180-an éltek itt. Az Árkus melletti telepnek loger volt a neve, s a benne lakókat „lógeresieknek" mondták. Ezek ott kis faluközösséget alkottak, saját bírájuk, egyházfiuk, sőt papjuk is volt, akit a tiszántúli szuperintendentia rendelt melléjük. Prédikátoruk Szent iványi Sámuel így ír róluk: „Az Arkusi, volt Egyeki Református Eklézsiának (vulgo Lager) semmi filiája is nincsen, hanem, hogy Nemes Szabad Kir. Debrecen városának parancsolatjábul némely ház népek cultuszra és Comissiora, úgymint Mátáról a Vámosnak háza népe, Ohatról három kerülők háznépéből, Egyekről pedig két vallásunkon levő asszony emberek ottan-ottan elvetődnek".

81 A Vayak Szilágybeli majorában is laktak olyanok, akik . . . „rész szerint Aroktőrül jöttek oda, rész szerint messzebbrül is dohánytermesztésnek kedvéért." A Szilágyban lakók számát 1783-ban a református pap 152 főre becsüli.

82 A tanyai lakosok közül igen kevesen költöztek be a faluba, a dohányosok többsége, akik olyan bérmunkás, kertészfélék voltak, rendszerint tovább vándoroltak az egri káptalan birtokaira, más részük visszaköltözött a saját falujába, egyes családok pedig végérvényesen földesúri szolgálatba szegődtek. Ezek késői utódait ma is „kukás" jelzővel illeti a csegei nép. A népszaporulat következtében a XVIII. század végén a falu lakóinak száma már megközelíti a 2000 főt. A Tiszántúli Református Egyházkerület össze-