Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
A török hódoltság kora
nősen pedig Magyarországra igen nehezen jutott el, ha eljutott is, csak a gazdagok vásárolhatták meg, a jobbágyháztartásban ismeretlen. Az étel ízesítésére tehát a mézet, annak melléktermékét a viaszt pedig gyertya készítésére használták. Ebben az időben Csegén minden harmadik családnak van néhány, olykor 8—10 kas méhe is. A méhkasokat gyékényből fonták, kívül lótrágyás agyaggal tapasztották be, ritkábban kivájt farönköt is használtak erre a célra. A jobbágyság méhesei valószínűleg a Tiszaközön, a mai Méheshát néven ismert dűlőben volt elhelyezve, vagy inkább elrejtve az avatatlan szem elől. Egyébként, mint mindenért, a méhek után is kellett adót fizetni, kasonként 2 dénárt. A méhészkedés Csegén különösen a XVII. század 20—30-as éveiben virágzott. Falunk XVI. század végi és XVII. századi paraszt lakóinak társadalmi, gazdasági helyzete változatos képet mutat. Az ingó és ingatlan javak alapján két nagyobb kategória különböztethető meg: a vagyonnal rendelkező telkes jobbágyoké és a földtelen, telekkel nem rendelkező zselléreké. 06 Ezen a két társadalmi rétegen belül is mutatkoznak további árnyalati, de olykor lényeges különbségek is. A telkes jobbágyok között különbséget lehetne tennünk még aszerint is, hogy kinek mennyi földje volt, egész vagy csak rész telekkel rendelkezett. Ez utóbbinak azonban ebben az időben falunk esetében nincs különösebb jelentősége, mert igen sok a gazdátlan föld és mindenki erejéhez mérten, tetszése szerint foghat magának. A szabad földfoglalás lehetősége következtében egyes zsellér család a pusztánhagyott jobbágytelkek földjét kezdi művelni s néhány év múlva nem egy esetben a jobbágyok között látjuk összeírva. A zsellérség és a jobbágyság között korábban meglevő éles különbség a XVI. század végére országos méretekben is elhalványul. A zsellérek földhözjutását sokszor maguk a földesurak is szorgalmazzák, különösen ott, ahol a török miatt megritkult a lakosság. Ezt a társadalmi változást, folyamatot hivatalosan is elismerik, amikor az 1609:62 tc.-kel kimondják, hogy az adóegység többé nem a régi értelemben vett jobbágytelek, hanem a porta, amely ezen túl négy jobbágy vagy tizenkét zsellérházból tevődik össze. A zsellérség jelentős része azonban továbbra is csak alkalmi munkából tartja fenn magát, legfeljebb egy kis házikót mondhat magáénak a falu szélén. Ezek közül kerültek ki azok, akik a földesurak majorjaiba, esetleg egyik-másik jobb módú jobbágyhoz szegődtek el cselédnek, béresnek, pásztornak, szolgának. Ezek száma a tárgyalt időszakban még nem sok, igazán csak akkor növekszik meg számuk rohamosan, amikor a török kiűzését követően, a földesúri majorokat rendbe hozzák. Az előbbiekben tárgyalt társadalmi kategóriák gazdasági helyzete igen gyakran a harci események és az időjárás alakulásától is függött. Falunk esetében is tapasztalhatjuk, hogy számos jobbágygazdaság ment tönkre szinte egyik napról a másikra. Az egyik évben még jelentős terméssel és állatállománnyal rendelkező jobbágy-paraszt a másik évben már a zsellérek, vagy a szegények (pauper) között szerepel a dézsma összeírok listáján. Amikor a falut feldúlta a török, a tatár, akkor szinte mindenki nincstelenné lett, a jobbágy és szolga örült, ha menthette életét. A XVII. század végén már nem is lehet különbséget tenni jobbágy és zsellér között, mert a Szilágyba kényszerült lakosság éveken át nem tudott békésen gazdálkodni, ezért rendkívüli mértékben elszegényedett.
