Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
Falunk a középkorban
Tanácsköztársaság és a II. világháború idején is folytak itt hadászati akciók. Érdekes adatként jegyezzük ide, hogy XII. Károly svéd király is itt kelt át a Tiszán, amikor dimotikai fogságából megszabadulván 1714-ben 16 napi erőltetett lovaglással az oroszok által szorongatott Stralsundba igyekezett. Ferenc József is itt szállt hajóra, amikor Debrecenben járt látogatóban. 31 A középkori oklevélben a falu tartozékaként említett Völgyesben, Nagymorotvában, továbbá a Hortobágyon átvezető nagyböszörményi út mellett levő halászóhelyek korabeli jelentősége indokolja, hogy néhány mondat erejéig ennél a kérdésnél is elidőzzünk. Elöljáróban szeretnénk tisztázni, hogy falunk soha nem volt ún. halászfalu, lakói kezdettől állattartásból és földművelésből éltek, a halászat csak kiegészítő megélhetési forrás. A nagykiterjedésű és halban gazdag vizek azonban feltételezni engedik, hogy a halászat több családot foglalkoztatott ebben az időben. Kezdetben, de még a honfoglalást követő évszázadokban is a halban bővelkedő vizek mindenki számára szabad élelemforrást jelentettek, csak a halfogó eszköz volt magántulajdonban. A jó hírű halászóhelyek kisajátítása Magyarországon csak a XI. században kezdődik. Az ősi jog szerint a honfoglaló magyarok által meg nem szállott területek és a folyóvizek a királyt illették, a királyi hatalom megingása következtében azonban ezek a birtokok fokozatosan átkerültek az egyház és a király mellett tisztséget viselők kezébe. 32 Lényegében ezt a folyamatot látjuk IV. Béla 1248-ban kelt oklevelében is, amikoris a falut tartozékaival együtt a sárosi tizedszedés jogáért az egri püspöki egyháznak adta cserébe. Csege tartozékai közt felsorolt Völgyes és Nagymorotva felét a szomszédos, ekkor még virágkorát élő ohati apátság birtokolta. Az egyház számára ezek a halászóhelyek igen fontosak és jövedelmezőek, mert a gyakori böjtök idején húsételként csak halat volt szabad fogyasztani. (szerző felvétele, 1966)
