Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

A nádudvari fazekasság története

török hódoltság alatt is virágzott a mesterség. A török szultán isztanbuli háremétől egy fekete csalikorsó mentette meg a nádudvari főbíró szép lányát. Csak olyan edényért engedte szabadon a váradi pasa, amelyikben borrá változik a víz is. Elkészítették a kétfenekű csalikorsót, amelyikben egyszerre lehet bort és vizet tartani, s ezt vitték cl a pasának váltságdíjképpen" — tartja a legenda.

5 Később a XVIL század második felében Nádudvaron a mai Derzs, Kistót és Nagytót utca lett a fazekasok fő lakóhelye, ahol mai napig kút és veremásás, vagy házalap ásás közben kerülnek elő nagy számmal fekete, de barna és zöld mázas cserepek, valamint kemencchelyek. A Kistót utcával szorosan összekapcsolódott Rendekzug-on is gyakorta találni helyeket, ahol égett föld, pernye és cserépmaradványok arra utalnak, hogy a cserépvetés és edénykészítés ezen a részen is igen elterjedt.

6 Az említett utcák fazekassága azért települt elsősorban ezekre a víz alig járta utcákra, részekre, mert a szállítást biztosító lehetőség, a jobb út adva volt. Ezt igazolja a fazekasok mai települése is, hogy szinte mindegyikük a jobban megközelíthető utak mellé építkezett. Figyelembe véve, hogy a fazekassággal foglalkozók nyáron földjükön, télen a korong mellett dolgoztak, nem véletlen, hogy a Nagytót utca lakossága lett később a község legmódosabb negyede.

7 E jellegzetes fazekas utcasarok kialakulását elősegítette a XVIII. század végén, az akkori kereskedelmi viszonyok alakulása, de elősegítette a munkájukban való egymásrautaltság, mivel több mester égetett egyszerre és nem utolsó sorban a rossz utak következtében veszélyes szállítás, ami miatt leginkább a falu külső részeire húzódtak. A korai évszámmal is ellátott darabok mutatják, hogy a századfordulón egy fejlett fazekasiparral találkozunk, amely ugyan jellegénél fogva nem számított hivatalosan az iparok közé.

8 Nádudvaron csak a mázasedény készítőket számították iparosoknak, akik feketeedény készítéssel foglalkoztak, cserépvetők, vagy korsósok, kontárok voltak. Az 1800-as évek elején két testvér mester Somogyi István és Gábor költözött Debrecenbe, hogy ott jó és hasznos cserepeket csináljanak a városnak, hol hű és hasznos szolgálatukért Debrecen Város Tanácsa egy-egy telckfölddcl és polgárjoggal jutalmazta őket.

9 Az Alföldön több központban, Mezőtúr, Szentes, Kunmadaras, Hódmezővásárhely műhelyeiben és feltehetően Debrecenben is készítettek, illetőleg égettek fekete edényeket, jóllehet a debreceni cserépedény készítés formája, mintázata erős hatást gyakorolt a tiszafüredi fazekasság forma és mintakészlete mellett a nádudvarira is. Adataink azt igazolják, hogy az 1880-as években még Tiszafüreden is égettek fekete edényeket, de ez jóval kisebb méretű volt, mint a Nádudvaron elterjedt fekete korsósság.

10 A nádudvari fekete edény híre messze elterjedt és keresett cikk volt a Tiszántúlon. Nyugodtan állapíthatjuk meg, hogy kollektív háziipar volt, s amennyire a készítésben, égetésben megmutatkozott a közösségijclleg, az értékesítésben is a közösség törvénye uralkodott. „Voltak családok, akik együtt dolgozva éltek. Ezt pedig, ha távol laktak volna, igen nehéz lett volna megtenni. Sok esetben családok házasodtak össze, és idővel fazekas részek alakultak ki. Hozzájárult ehhez az idő kereskedelmi nehézsége is. A régi mesterek még később is többen jártak együtt vásárra áruikat értékesíteni. A rétek, nádasok mellett elhaladó utak veszélyességére való tekintettel, mivel ezek tele voltak vaddisznóval, farkasokkal, bizony egy embernek nem valami nagy bátorsága volt egyedül ilyen úton és körülmények között magános kiránduláson résztvenni."

11 Régi hagyomány szerint úgy jártak a vásárra, hogy a mesterek, több szekéren vagy szánon indultak távoli útjukra portékájukkal és minden ilyen alkalommal egy, vagy több jól bevasalt, herélt lovat vittek magukkal azért, hogy a vadak azokat támadják meg,