Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

A nádudvari fazekasság története

mert ezalatt az utasok messze eltávozhattak. A vasalt lovak jól tudták védeni magukat a támadások ellen. Egy-egy ilyen küzdelem után több vadállat maradt a küzdelem színhelyén, míg a legritkább esetben csak egy is a védekező lovak közül. A ló pedig mivel igen szereti a többi hozzászokott állatot, kifújta magát és követte társait, vagy pedig egy lovas értük ment és szépen hazavezette. Ez volt a régi idők fazekasainak sorsa, nehezen keresték kenyerüket.

12 A nádudvari fekete kerámia keresettségére jellemző, hogy a nádudvari fazekasokat kitiltották Debrecenből, bár korábban mesterek letelepedésével is keresték a kapcsolatot. ,,Már a régebbi időbe hallottam nagyapámtól, hogy a debreceni fazekasok egyszer kijöttek Nádudvarra, hogy megtanulják a fekete edény készítését. De mint majd minden esetben itt is az volt a helyzet, kenyerüket féltve félre vezették a debrecenieket, nem úgy mutatták meg, ahogy azt ők csinálták. Ezért aztán a debreccneiek nemigen engedték be a vásárokra a nádudvari korsósokat."

13 Nagyon vigyáztak ugyanis a fekete edény készítésének titkára, amelyet úgy őrzött a nádudvari fazekasság, mint a szeme fényét. A hivatalos hatóságok az 1800-as évek elején kezdtek felfigyelni a község legnagyobb társaságú iparosságára, mert ebben az időben közel egyszáz család foglalkozott háziipar szerűen a fazekassággal. Ekkor történt az első sikertelen kísérlet a céhalakításra. Molnár Márton a helybeli csizmadia céh tagja hiteles történetként őrizte meg az esetet egy régebben közkézen forgó iratban, amelyet szóhagyomány formájában fia emlékezetéből tudunk. Beke Sándor kisbíró a falu legismertebb poétája versben állította össze — mivel a nádudvari fazekasság igen nehezen akart megbarátkozni a céhtörvény gondolatával, — dobolás közben végighirdette az egész falun. „Közhírré tétetvén mindenkinek, Kit illet, akit pedig nem is illet, hogy: A Nemes társaság céhet akar váltani, A publikumba rövidesen ki akarja kiáltani, Hogy ezután már nem szabad mezítláb Gatyába a sárba ugrándozni. Ez nekik nemigen teccik, Mert ha már céhbe mennek is Nemigen tellik mingyán subickos csizmára Sem pedig posztó nadrágra, Mert a posztó bizony drága, Nemigen tellik a bankóból rája, Mondják a tisztelt fazekasok arra, így hát nem sok szükségünk van nekünk A céh uraságra. Elég volt már nekünk a sok uraságból, Parancsolt már nekünk német is török is, Mindenféle népség, Mér nem lehetünk mi végre szabad emberek is."

14