Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)
Tartalom
tehát egy hajdúvárosi jobbágy csak abban az esetben emelkedhetett a hajdúvitézek sorai közé, ha a hajdúfundusra vérségi jogon senki nem támasztott követelést, s egyben vállalta a katonai életformát is. Korabeli forrás nem áll rendelkezésünkre arról, hogy az áttelepült hajdúvitézek Böszörményt és Pródot hogyan hasznosíthatták, tehát hogyan osztották fel egymás között. Az bizonyos, hogy határhasználatuk lényegesen különbözött a mezővárosok és jobbágyfalvak határhasználati rendjétől. Egyik döntő mozzanat az volt, hogy földterületet használó kommunitás feje fölött nem lebegett a mindenkori földesúr joghatósága, s a kezdeti időszakban maga az államhatalom sem gyakorolt lényegi ellenőrzést. 14 3 Más volt a helyzet természetesen a bérelt pusztabirtokok (prédiumok) esetében, tárgykörünknél fogva azonban ezzel szükségtelen foglalkoznunk. Egy XVIII. század végi állítás szerint — igaz Nánás esetében — a föld osztása úgy történt, hogy ,,a mióta azon 9 dűlők a mi régi őseink által 1606-ban felmérettek, ugyanazon stásusban és quantitásban vannak". A hajdúság egészére általánosítva pedig ez úgy történt volna, hogy ,,midőn a hajdú városokat megülték és felosztották, minden katonának egyenlően mérték ki a telket, tisztnek annyit, mint közkatonának". 14 4 Sillye Gábor hajdúkerületi főkapitány szerint is, „megnyervén a hajdúk birtokaikat, azoknak egy részét telekszám szerint mívelés végett felosztották; másik részét pedig puszta s legelői állapotban hagyták addig, míg az iránt másképpen rendelkezni szükségesnek látandják", s egy harmadik részt pedig a királyi haszonvételekkel együtt — ez döntően a korcsmáitatás hasznát jelentette — a közös költségek fedezésére fordították. 1'"' Rendkívül lényeges volt, hogy a belső tartozékok — tehát a háztelek, az ólaskert — és határbeli földek egymástól elidegeníthetőek voltak, azaz a szabad adás-vevés tárgyát képezték. 14 0 Volt azonban egy sajátos hajdúvárosi jogszokás, amely némiképpen emlékeztet a nemesi birtokok úgynevezett ősiség törvényére, s amely a birtokforgalmat némiképp akadályozta. Böszörmény magisztrátusának joggyakorlata, de a hajdúvárosoké is, a XVII. században különbséget tett az aviticum és az aquisitum között. Az aviticum alatt azokat az ingatlanokat értették, amelyeket az illető hajdúvitéz az első megszállás jogán — tehát hajdújogon — szerzett meg. 1'" A már idézett peres iratunkban ugyanis a felperes ügyvédje azzal állt elő, hogy Faragó Mihály végrendelete nem tartalmazta a keresetben lévő belső telket, a kertet (ólaskertet). a szántóföldeket; „nem is lehetett arról testálni, mert az a Jószágh aviticum" . . .". Ennek az érvelésnek a bíróság helyt is adott. Az aquisitum alatt azokat az ingatlanokat értették, amelyeket a hajdúvitéz még életében szerzett ugyan, de nem számított adományos birtoknak. Az örökösök ezért ezeket a földeket minden további következmény nélkül eladhatták. Az aviticum (tehát a „kardhal szerzett jószágh") eladása egyetlen esetben volt törvényes, akkor, ha ezt maga az adománybirtokot szerzett hajdúvitéz idegenítette el. Az adás-vétel körüli gyakorlat a század második felében lényegesen 143 Vö. a fentebb idézett hajdúvárosi monográfiák határhasználattal foglalkozó fejezeteivel. 144 Barcsa János: Hajdú-Nánás város és a hajdúk történelme. H. nánás. 1900. 73. old. 145 Sillye Gábor: A nagyméltóságú Magv. Királyi Helytartótanácshoz ... i. m. 5. old. 146 Vö. Poór János: I. m. 147 Nyakas Miklós: I. m. 47
