Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)
Tartalom
kalangya között termelők adták (huszonegy család), húsz kalangya fölött pedig egytől öt családig terjedő szórásban tizennégy családot találhattunk. A kereszténypénzt fizetőket számításon kívül hagyva tehát a húsz kalangya terméssel bezárólag termelők alkották a jobbágyközösség 41,66 százalékát, s ha a határt ötven kalangyáig terjesztjük ki, akkor ez az arány eléri majdnem a hetvenhárom százalékot (72.91 százalék). A mezőváros kifejezetten módosnak számító rétege tehát a lakosságnak hozzávetőlegesen a huszonhét százalékát alkotta. Megjegyezzük, hogy a bíró személyét számításainkból kihagytuk. Szándékosan nem szóltunk eddig Böszörmény egyik leghomályosabb, de talán pontosan e miatt egyik legizgalmasabb kérdéséről, az úgynevezett „rác" kérdésről. Részint a helyi történeti hagyomány is úgy tartja, a történeti irodalom egy része pedig állítja, hogy pontosan vizsgált korszakunkban Böszörményben és tágabb környékén jelentős délszláv kisebbség élt. Ezt a feltevést támogatja az a tény, hogy nagyjából ebben az időben kezdik városunkat Rácz Böszörménynek is emlegetni, s ez az elnevezés körülbelül a XVIII. század derekáig élt is. 9 S Összhangban áll mindez a város vallási megoszlásával is! Közismert ugyanis, hogy Hajdúböszörmény lakosságának mintegy tíz százaléka görög katolikus, eredetileg tehát görög keleti eredetű, amely könnyen összefüggésbe hozható a délszláv etnikummal. A történeti kutatást pedig végképp zavarba ejtette, hogy a XVI. századi török defterek névanyaga szinte kizárólag délszláv neveket tartalmaz. 9 9 Mindezzel éles ellentétben áll viszont a XVI. század végi és XVII. század eleji magyar összeírások névanyagának a vizsgálata, amely azt bizonyította, hogy a lakosság sorai közt számottevő délszláv („rác") elem létezése nem mutatható ki. A nevek döntő hányada ugyanis magyar, s ha néhány családnév összefüggésbe hozható is a szláv etnikummal — mint például a Polyák —, a név akkor is magyar, ami legalábbis az asszimilálódás magas fokára utal. Az ellentmondás tehát az első pillanatban feloldhatatlannak látszik, különösen akkor, ha tudjuk, hogy 1549-ben az összeírt kilencvenhat portából harminchatot a „rácok" birtokoltak, s a mezőváros élén álló hét bíró közül is három az ő soraikból került ki. Az ekkor összeírt negyvenkilenc zsellérből tizenöt, a tizenöt szolgából és pásztorból pedig négy tartozott a „rácok" közé. 10 0 Az újabb történeti kutatás viszont cáfolta, hogy 1610-ben a böszörményi „rác" hajdúk áttelepültek volna Űjfehértóra, arra viszont még ma sincs válasz, hogyan kerültek Böszörmény városába azok a rácnak mondott hajdúk, akik 1632-ben Űjfehértóra — amelyet ebben a korban Rácz Fehértónak is neveznek —, illetve Bökönybe települtek át. 10 1 1632. július tizennegyedikén kelt ugyanis Rákóczi Pál azon telepítő levele, amelyben „Beszermény szabad hajdú városában lakozó Rácz Korláth Boldizsár parancsnoksága alatt katonáskodó száz szabad Rác és Hajdú vitézeknek" megengedte, hogy a fentebbi helyekre telepedjenek le. Fehértó és Bököny Rákóczi-birtok lévén, így ez a telepítés a magánföldesúri hajdúkiváltsá98 1717-ben a böszörményi szabók pecsétnyomójának körirata: RACZ BÖSZÖRMINYN SZABÓ CE PECSTI. A levéltári források alapján azonosíthatóan a XVIII. század derekán készíthetett városi pecsétnyomó pedig a kiváltságolt hajdúváros, Böszörményt tünteti fel. Vö. Nyakas Miklós: A Hajdúsági Múzeum helytörténeti gyűjteménye. I. Pecsétnyomók és fémbélyegzők. (A Hajdúsági Múzeum Évkönyve III. Szerk. Nyakas Miklós) Hajdúböszörmény, 1977. 174. és 176. old. 99 Velics Antal— Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. I—II. Bp. 1886, 1890. 100 Módy Gy.: Hajdúböszörmény és környéke ... i. m. 56. old. 101 Szendrey I.: Hajdúszabadságlevelek i. m. 288—240. old. 36
