Lázár Imre – Nyakas Miklós: A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep húsz éve 1964-1983 / Hajdúsági Közlemények 12. (Hajdúböszörmény, 1983)

Tartalom

boltban nem lehetett a szükséges anyagokat megvásárolni. Ettől kezdve azokat Budapesten szerzik be. Kritikai megjegyzések hangzottak el a helyi értelmiség aktivitására is. A szimpozion sikerének egyfajta mércéje az is, hogy mintegy 300 műalkotás készült el, s ebből 54-et zsűriztek. A zsűri összetétele a következő volt : Félegyházi László, Menyhárt József, Szlávik Lajos festőművészek, Kardos László, a megyei tanács képviselője, és Székelyhídi Ágoston szervező titkár. A zsűri döntése értelmében a Káplár Miklós-emlékérmet és -díjat Pál Gyula, Bényt Árpád, Bíró Ferenc, Madarász Gyula, Nagy Pál festőművészek és Papi Lajos szobrászművész kapta. A nyári kurzuson humánus értékeket tartalmazó, tiszta és jó színvonalú alkotások születtek. Az alakuló törzsgárda tagjai jól körülhatárolható, eszmei és esztétikai eszmények jegyében dolgoztak. A modern realizmus hívei. Azé a realizmusé, amely a változatok bőségét képes összeegyeztetni a történelmi, gondolati és esztétikai hitelességgel. Ami közös bennük: a humanista, haladó világnézet, s az adott társadalmi, természeti, környezeti valóság motívumainak szeretete, tisztelete, értékelése és elfogadása. Ezen belül húzódtak a különbségek határai. Közelebbről : az élmény feldolgozásának és kifejezésének dekoratív, primitivizáló, drámai, asszociatív, szimbolikus, konstruktív, expresszív változataival találkoztunk a legjobb művészek alkotásaiban. És éppen ez a különbségekben, változatokban jelentkező azonosság képezte a tárlat igazi egységét. Ebből fakadt a telep művészi gazdagsága, sajátos esztétikai arculata is. E tárlat igazolta először a kolónia létjogát. Úgy tetszik, „itt már kialakult a klasszikus alföldi festészet modern, mai folytatásának egyik lehetősége" — fogalmazta meg a nyári munkáról szóló jelentés. Ha ma már túlzásnak is érezzük ezt az értékelést, de az kétségtelennek látszik, hogy az akkori tendenciák erre mutattak. A mélységlátás, a kvalitás, a festői erő dolgában azonban még korántsem teljesedett ki a telep tagsága. Tény viszont, hogy Papi Lajos vagy Pál Gyula pályájuk e korszakában figyelemre méltó műveket alkottak itt és jó teljesítményekkel örvendeztették meg a nézőt. Bényi Árpád egy átmeneti időszak után most találja meg igazán saját hangját, s az itt készült munkái is jelezték, hogy festőiségben és gondolatiságban egyre magasabbrendű és eredeti látásmódról tanúskodó művek teremtésére képes. Bíró Ferenc és Madarász Gyula egyre karakterisztikusabban fogalmaznak és egyre kifejezőbben volt jelen képeikben az a gazdag érzelmi átéltség, amely e világhoz való viszonyukat jellemzi. Itt és ekkor érhető tetten az a közös vonás, amely több területen a marosvásárhelyi iskolát és a böszörményi telepet egyaránt jellemzi : az alföldi festészethez való kötődés, a világnézeti és társadalmi tartalmakkal való telítődés, s a hagyományokon egy mai» modern festészet megteremtésére való közös törekvés. „Magasszintű szellemi műhely volt a telep" — írták, ahol — „társadalmi, művészeti, esztétikai, etikai kérdésekről lehetett eszmét cserélni". A zárókiállítás 2 napig tartott nyitva, de 300 néző tekintette meg, amely rekordnak számított. A telep helyzetét már szilárdnak mondhatjuk. Kialakult egy törzsgárdának tekinthető mag, amely alkalmas volt arra, hogy a telep jövendő fejlődését megalapozza. A szimpozion azonban még mindig nem kapcsolódott igazán a város társadalmikulturális életéhez. Az értelmiségiekkel sem találták meg a megfelelő kontaktust. Áttételesen azonban már a „haszna" is megmutatkozott a telepnek. Működése kapcsán a város többet és rangosabb helyen szerepelt a megyei és országos közvé18