Nyakas Miklós: Sillye Gábor 1817-1894 / Hajdúsági Közlemények 7. (Hajdúböszörmény, 1980)

Tartalom

1ère a viszonylagos földbőség megszűnt, s ebben a helyzetben a hajdútelkek birtokosai az osztatlan, eddig közös használatban levő földek megszerzésére törekedtek. Célkitűzésük részleges eredménnyel is járt, s e miatt valamennyi hajdúvárosban zavargásokra került sor. Az ügy azonban rendezetlen maradt, amely a beköltözöttek és a hajdúpárt között állandó feszültség forrását jelentette. Bár 1840-ben a Hajdúkerületre is kiterjesztették a tagosításra vonatkozó 1836-os országgyűlési végzést, ez a problémákat nemhogy megoldotta volna, hanem újabb mozgolódásokat eredményezett. E törvény szerint ugyanis a tagosítás kulcsául az illető összesítéskori birtokát kellett volna venni, ezt azonban a hajdúbirtokosok nem fogadták el, s privilégiumaikra hivatkozva annak végrehajtását megtagadták." Nem oldotta volna meg e problémát az 1843/44-es országgyűlés Hajdúkerületről szóló törvénytervezete sem,'

8 mint ahogyan rendezetlenül hagyta 1848 törvényalkotása is. Ismeretes, hogy a hajdúpárt elképzeléseit a Bocskai-féle adománylevelekben látta igazolni, márpedig az 1848. évi 26. törvénycikk az adományból eredő magánjogi viszonyok és haszonvételek rendezését függőben hagyta. A hajdúpárt ekkor még a kérdés országgyűlési rendezésében bizakodott, a szabadságharc bukása után azonban erre nem sok reményük lehetett. A hajdúbirtokosok egy része már 1851-ben panaszt nyújtott be a főispánhoz, 1852-ben pedig az osztatlan közös földek ügyeinek intézésére megalakították a hajdúböszörményi közbirtokosságot.

7

9 A közbirtokosság azonban a felosztás kulcsa körül mutatkozó alapvető ellentétek miatt a kérdéshez érdemben nem tudott hozzákezdeni. Perre került tehát sor, amelyben a hajdúpárt kérte a császári bíróságtól annak kimondását, hogy aki hajdúnemesi leszármazását nem tudja igazolni, illetve azt bizonyítani, hogy birtokát tősgyökeres hajdú jogon bírja, az a böszörményi és pródi határban levő osztatlan közös földekből birtoka után semmit se kapjon. A törvényszék azonban a keresetet 1857-ben elutasította, s a felosztás kulcsául mindenkinek az összesítéskori birtokát jelölte meg. A hajdúpárt ezt a döntést megfellebbezte, s bár újra elutasították, a döntés gyakorlatilag elhúzódott.

8

0 Sillye Gábornak a főkapitányi hivatal átvételekor szembe kellett tehát nézni a böszörményi birtokviszonyok rendezetlenségével, amely annál inkább is jelentős volt, mert megoldása a többi hajdúváros számára is precedensül szolgálhatott. Láthatjuk, hogy az 1848-as forradalom bár a jogviszonyok és a teherviselés vonatkozásában a Hajdúkerület régi problémáit megoldotta, a birtokviszonyok terén érdemben nem intézkedett. Szó sincs tehát arról, hogy a korábbi évszázados ellentétek egycsapásra eltűntek volna, hanem azok egy speciális — bár nagy fontosságú — területre leszűkülve, de tovább éltek. Döntő szempont, hogy a rendezésnél a hajdú privilégiumok sokak szemében meghatározóaknak tűntek, s ezért a hajdúpárt az önkényuralom idején, majd a kiegyezés rendszerében is létezett. E párt legtehetségesebb politikusa már 1848 előtt is Sillye Gábor volt, aki a birtokviszonyok rendezéséről 1847-ben a következőképpen fejtette ki véleményét: „Mondassék ki. . . hogy a hajdúk birtokviszonyai adomány- s kiváltságleveleik értelmében intéztessenek el, s jogaik hozassanak tisztába"

8

1 E szerint 7

7 Nagy Sándor i. m. 7,

1 Közölve Századunk. 1844. VII. évf. 26., 27., 28., 29. és 30. szám. Annak ellenére, hogy a törvénytervezet a tagosítással közvetlenül nem is foglalkozott, Sillye Gábor már 1847-ben a hajdúérdekek védelmében tiltakozott egyes kitételei ellen. Vö. Szózat a Hajdúkerület ügyében i. m. 7

0 Nagy Sándor i. m. 8

0 Uo. 8

1 Sillye Gábor: Szózat a Hajdúkerület ügyében j. m. 56