Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

volt szó, hogy a család jó hírét féltették. A család nevének legszigorúbb őrzője a családfő volt, aki a feleségén keresztül érvényesítette akaratát lányaira. Az apa közvetlenül csak akkor lépett fel, ha már veszélyben volt a család becsüle'e (pl. kicsapongott a lány, vagy túl szegény fiúval udvaroltatott). Ilyen esetben lányát szóban vagy tettben is nyíltan fenyítette. Általános vélemény, hogy a szülő gyermekét még „menyasszony korában vagy ha a bajszát a filire tekerte is megverhette, hisz ő adott neki enni." „Míg az én küszöbömet keresztülléped, én parancsolok!" „A szülőnek hóttig hatalma van a gyermeke felett, mert ő adta neki a vant." A lányok az idesanyjuktól kéredzkedtek. A szüle, ha elengedte őket, mindig figyelmeztette: „Jó legyél! Vigyázz magadra! A híred haza ne jöjjön hamarabb, mint te!" A szórakozás időpontja vasárnap délután volt. Csak akkor mentek el, ha már minden munkát elvégeztek. Az egyik adatközlőm így emlékszik vissza: „Lánykoromban királyosdi előtt 12 levél tésztát mindig el kellett nyújtanunk és csak utána mehettünk el." Ha cimborával (lánybarátnővel) mentek el, csordahajtásra mindig haza kellett érniük, mert otthon várta őket a munka (pl. tehénfejés). Ha nem mentek a kitűzött időre haza, az anyjuk megdorgálta őket, számonkérte, hol voltak. Szigorúan betartatták velük a hazaérkezés idejét. A bálba édesanyjukkal mentek. A lányok nem szívesen vették, ha a legények hazakísérték őket. Attól tartottak, hogy az ismerősök meglátják, szülei megtudják. így inkább a lánycimborákkal együtt mentek haza. Arról meg szó sem lehet, hogy az utcán csókolódzanak a fiatalok. Tartós udvarlásról sem beszélhetünk. Az udvarlás időtartama 2—3 hónap volt, ameiy időszak azért volt szükséges, hogy a két család felkészüljön a lakodalomra. Az udvarló legény a lánynak nem vett nagy ajándékokat, csak cukrot adott neki, vagy vásárkor mézes babával, szívvel lepte meg. Az ajándékozás a polgárosodott családoknál volt divatban. Lánykérés előtt „rendes helyen" nem ment be a legény a lányos házhoz. Ha a két fiatal ismerte egymást és szerelem fűzte őket össze, legfeljebb a kisajtóban beszélgethettek. Ott sem lehettek sokáig. A lányok szerelmesükről barátnőjükkel beszélgettek. Édesanyjukkal csak akkor beszéltek róla, ha már komoly volt az udvarló. A 18—20 éves lány már eladóvá vált. A család legfőbb gondja, hogy előkészítse a férjhezmenésre. A szülők azonban e feladatuknak nem minden s/empontból tettek eleget. A szükséges nemi felvilágosítást például a szülők elmulasztották. „Nem beszéltek el a gyereknek semmit." Már az első menstruáció is váratlanul érte a serdülőlányokat, amitől általában megijedtek. Anyjuk utólag legtöbbször ennyit mondott a havibajról: „így szokott az lenni". Jobban a barátnők beszélgettek egymás között nemi dolgokról. Igaz, hogy a felvilágosítás elmaradt, de a lányokat szigorúan szemmel tartotta a város társadalma. Véleményük szerint „ha viszonya lett a lánynak egy fiúval, akkor az nem vette el." A lány legnagyobb szégyenének tartották, ha megesett. „Essetek meg! — mondta az apám — a kútba lököm, oszt azt mondom, hogy beleesett. Azt meg nem számították, hogy éccaka küldtek kifele bennünket a tanyára." A terhes lány a családja tekintélyén csorbát ütött. A fiút ezért sosem tartották bűnösnek, hiszen a lánynak kell vigyáznia magára. Az esetet az egész város rossz szemmel nézte, beszélte. A lány szülei nagyon szégyellték. Olyan esetek is előfordultak, hogy ezért elkergették otthonról a lányt. Ha nem látott kiutat, akkor öngyilkos lett (felakasztotta magát, szódát ivott. Ha a fiú vállalta a leendő gyerme39