Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

több hasznát vették. Semmilyen babonás cselekedetet nem végeztek azonban annak érdekében, hogy fiú legyen az újszülött. A terhes asszonyra „ha szélesebb a terhe, lányt jósoltak, ha előre pakolt, fiút". A gyermeknek a szülők vá'.asztottak nevet, amelyet erősen befolyásolt a szokás. Az újszülött legtöbb esetben a szülők, azoknak testvérei vagy a nagyszülők nevét kapta. A gyermektelen házaspárok igyekeztek gyermeket örökbe fogadni, hogy legyen, aki gondjukat viseli. Az adaptált gyereket sajátjukként nevelték (gyakran a nevükre is íratták) és örökösük is ő lett. A rokonok nem jó szemmel nézték az adaptálást, hisz így elestek az örökléstől. Ha rokongyerekre esett a választás, az leggyakrabban a keresztgyerek volt vagy valamelyik nagy létszámú család tagja. A gyereknevelés az anya feladata volt. Ő tartózkodott legtöbbet a háznál, így körülötte voltak a gyerekek. Ha az asszony kapálni vagy aratni ment segíteni az urának és kicsik voltak a gyerekei, hazavitte az idesanyjához. Ök maguk mondták: „Hozzátok haza. Én itthon vagyok. Nézem őket, ti meg menjetek segíteni." A testvérre is rábízták. A kisgyerek bölcsőben, majd tolóban aludt. Egy ágyba 2—3 gyei eket is összeíektettek (de ha már e'érte a 6—7 éves kort, a fiút és a lányt külön fektették). 3—4 éves kor:g minden kisgyerek egyforma ruhát viselt: egy térdig érő kis inget (ún. kantust). Amíg kicsik voltak a gyerekek, az anyja egymás előtt is levetkőztette, fürdette a különböző neműeket. A nagyobb leánygyerekre rábízta ezt a feladatot. Ha még nem tudott önállóan enni a gyermek, az anyja az ölébe vette és megetette. 3—4 éves kortól már vagy az asztalnál, a család felnőtt tagjai között ettek a gyerekek, vagy külön kis asztalnál, asztalszékncl. Napközben az anya nemigen ért rá gyermekeivel foglalkozni. Elvoltak a nagyobb testvérekkel, szomszéd gyerekekkel. A szülők a vásárba, piacra nem vitték magukkal a kisgyereket. Ilyenkor legtöbbször egy kis vásái fiával (csoki, mézes baba, mézes mogyoró) tértek haza. A gyerekeket kicsi koruktól kezdve szófogadásra nevelték szüleik. A szülő szava minden esetben parancs volt a számukra. Szigorúan betartatták velük a normákat. Szüleiket idesapámnak, idesanyámnak szólították és magáztak. Nem volt szabad visszafeleselniük, a felnőttek beszélgetésébe se szólhattak bele. A szófogadatlan gyereket legtöbbször az anyja verte meg, de mégis jobban tartottak az apjuktól. „A férfi szigorúbb, keményebb szavú. Jobban odacsap. Az anyja csak anyja." Sokszor elég volt csak fenyegetni a rosszalkodó gyereket: „Megállj, megmondalak apádnak." Ha másvalaki fenyítette a gyei eket, az a szülőnek rosszul esett. Ügy érezték, hogy a gyereknevelés csak a családtagok joga. „Annak vágjál oda, akinek kenyeret keresel" — mondták. A család, ha gazdasági helyzete megengedte, gyermekeivel kijáratta a hat osztályt. Ha tanyán laktak, ekkorra hazaköltöztek, ha ezt nem tehették, akkor a gyerekeket hazaadták a nagyszülőkhöz, rokonokhoz, hogy azoktól járjanak iskolába. A városban voltak olyan asszonyok, akik vállalták azon gyerekek iskolába járatását, akiknek nem volt benn a városban ismerősük. A gyermekeket már iskoláskorban szoktatták egyes munkákhoz (pl. takarítás, libaőnés), de a paraszti munkák zömének megtanítása az iskola elhagyása után (12 éves kortól) történt. A lány az anyjától, a fiú az apjától tanulta meg a munkát. Természetesnek tartották, hogy a gyermek szülei foglalkozását kövesse, hisz az általuk összegyűjtött vagyont, gazdagságot — ha már ők kiöregedtek a munkából — biztos kezekbe akarták továbbadni. Azt, hogy hány éves korban milyen munkát bíztak a legényre vagy a lányra, a szokás 37