Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Szémán Zsuzsa: Legény- és leány élet a házasság előtt Hajdúböszörményben

lést jelentette. A legény a térdén tartotta kalapját, s csak az anya felszólítására tette az ágyra. Az udvarlót borral kínálták, ha komolynak számított, süteménnyel is. Amikor már harmadszor-negyedszer jelent meg, a szülők magukra hagyták a fiatalokat, hadd tervezgessenek. A legény kb. hat óra tájban jött, kilencig beszélgettek, aztán a lány kikísérte, s a kiskapuban megö'e ték, megcsókolták egymást. A legények az utcán gyakran énekeltek. A két fiatal vonzalmát természetesen észrevették a többiek is, s a legények, a lányok is megtárgyalták a dolgot. Az utóbbiak főleg azt beszélték ki, ha a legény nem tetszett nekik. A fiúnak, ha komoly volt a szándéka, nem kellett az olyan lány, aki az egyiket is, másikat is hitegette. A legények egymást is figyelmeztették s az ilyen lány után nem kapkodtak. A legények dicsekvéssel igyekeztek meghódítani a lányokat. „Én szolgálót is fogadok"'

2

8 — mondta a legény — ami vagyoni állapotára utalt. Ezzel jelezte, hogy felesége nem lesz mellette cseléd. A legény gyakran így beszélt a lányhoz: „Én mellettem a kalapot is felteheti."

2

9 Ezt a szólást Hajdúböszörményben a következőképpen magyarázzák: a két világháború között a parasztasszonyok kalapot kezdtek hordani, ami nem állt jól nekik. A legény ezzel a kijelentésével hangsúlyozni akarta, hogy ő már nem parasztos s a felesége sem lesz az. A lány, ha az udvarlójával találkozott az utcán s az megszólította őt, büszkén fölvetette a fejét, kihúzta magát, hogy mindenki lássa, neki már van udvarlója. A legény ajándékkal is kedveskedett. Vásárok alkalmával mézeskalácsot vett a lánynak. A katolikus fiatalok a búcsúban is kaptak mézest. Vásárnak a hajdúböszörményiek az egy évben ötször tartott országos vásárt nevezték. A fiatalok véletlenül találkoztak itt össze vagy előre megbeszélték a találkát. Ezután együtt mentek a mézeskalácsos sátrához. A legény választotta ki a figurákat, meg a szívet. A lány szégyellte volna magát, ha neki kellett volna választania. Volt olyan eset is, hogy a lány egyáltalán nem ment oda a sátorhoz. Ilyenkor a legény megvette az ajándékot s hazafelé menet adta át a vásárfiát. A századfordulón nagy dicsőséget jelentett az is, ha májfát (májusfát) állított a legény a lánynak. Ez a szokás azonban már csak elcsenevészesedett formában élt a hajdúböszörményiek körében. A legény csupán bedobta a májfát a lány udvarába, de azt nem díszítették fel, „nem nézték azt semmibe se, az volt a dicsőség, ha a lánynak zenét adott a legény éjszaka. Akkor felgyújtották a világot."

:

!" Az éjjeli zene főleg a két világháború között terjedt el. Elmondhatjuk, hogy az udvarlás a szegényebb embereknél egyszerűbb volt, míg a gazdagoknál sokat számított a vagyoni helyzet. Ha nem tetszett a szülőknek, hogy a lány szegényhez akar férjhez menni, az anya egyszerűen leöntötte a lánya ruháit tintával vagy más vegyszerrel. Még 1948-ban is történt ilyen eset, de a lány mégis férjhez ment. Emiatt aztán nem is beszé

1tek vele a szülei. Csak a téesz megalakulásakor békültek ki. Volt olyan szerelmi házasság is, amikor a gazdalegény elvette a cselédlányt, de ez igen ritkán történt. „Ez inkább szegényeknél volt divat."

:i

l — ti. a szerelmi házasság. Sok gazdalány pártában maradt az első és második világháború után, mert szegényhez nem akartak hozzámenni, a gazdalegények pedig elestek a háborúban. Inkább vállalták a vénlánysággal járó megvetést. Az agglegény se:n örvendett népszerűségnek. „No, ez sem mer megnősülni, fél attól, hogy egy asszonyt nem tud eltartani ' — mondották.

i

2 Ha a gazda^ány mégis szegényhez ment férjhez, a fiút szolgaként kezelték. A szegény lány pedig azért engedett meg mindent a gazdalegénynek, mert azt remélte, hogy az így majd eleo