Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Szémán Zsuzsa: Legény- és leány élet a házasság előtt Hajdúböszörményben

a lánynak bátyjai voltak, akik segítettek a védekezésben. Ha idegenből jött legény akart egy szép lánynak udvarolni és szépszerével nem ment el, jól megverték. Ha csúnya lányhoz járt valaki azt nem bánták. Az idegen legénynek, ha a városban házasság céljából le akart telepedni, a hatóságtól engedélyt kellett kérni. A helybeliek egyszer-kétszer megverték, de aztán nem bántották. A vőlegényt már békén hagyták. Az idegen, főleg szép lányokat mindig szívesen fogadták. (A legények nemcsak a lányok miatt, hanem virtuskodásból is összetűztek.) A század elején még ritkán nősültek Hajdúböszörményen kívül. Csak a két világháború között nőtt meg az idegenbe való házasságok szama. A tizedekre való különülést pedig felváltotta a gazdag belváros és a szegény külváros harca. Vasárnapi séta A kísérgetéshez hasonló szokás volt a sétálás, amely vasárnap a mise, az istentisztelet után kezdődött. A lányok, legények közvetlenül a mise után csapatokba verődve a görög katolikus, ill. a református templom előtti téren s a korzón nagy kört írva le déli tizenkettőig sétáltak. Ebéd után ismét összegyűltek a lánybarátnők, legények s folyt tovább a korzózás — télen a főutcán, nyáron a fürdőkertben (Nagy Sándor fürdő). A legények az utca másik oldalán sétáltak vagy kis távolságban a lányok mögött mentek, mindig úgy, hogy szemmel tarthassák őket. A fiatalok sokszor pillantgattak séta közben egymásra. Ha a legény látta, hogy a lány haza készül, odalépett hozzá és megkérdezte, megengedi-e, hogy hazakísérje.-' Általában a lányok csapatostul mentek haza. A lány akkor sem különült el pajtásaitó

1, ha megengedte a legény számára a hazakísérést. Ilyenkor a legénnyel az oldalán ment. A lánybarátnők gyakran összegyűltek séta után egy-egy há>;nál, társaikkal szórakoztak, de mire a csorda hazaért, nekik is otthon kellett lenniük segíteni. A legények télen nem voltak annyira időhöz kötve. Elmentek a Beregszászi vendéglőbe vagy kocsmába, megittak 2—3 pohár sört, nem többet, mert a részeges legényt nem szerették. Nyáron kijártak a tanyára, s így kevesebb idő jutott a lányokra és a vendéglőre. A legény a lányhoz vasárnap mehetett el. Nyáron, ha a tanyán dolgozott, csak minden második vasárnap. Van, aki a szombatot jelöli meg udvarlási napként. Ha valaki már komolyan udvarolt, szerdán, szombaton és vasárnap is meglátogatta kedvesét. A legény persze minél többet akart találkozni a lánnyal, s ezért elment ahhoz a kúthoz, ahonnan a lány a vizet hordta. A legények csoportosan nem jártak udvarolni. Általában a lányos házhoz már csak az ment el, akinek komoly volt a szándéka. Amíg nem számított valaki férjjelöltnek, addig le-fel sétált a ház előtt, várva, hogy mikor jön ki a lány. A legény egy-három hónapig járt a lányos házhoz, aztán megvolt az eljegyzés, az esküvő. Nem ritka az olyan eset sem, amikor a legény először látogatott el a lányos házhoz, s rögtön megkérte az illető kezét. Ha a fiatalok tetszettek egymásnak, a lány megtudakolta otthon az anyjától, hogy jöhet-e már hozzá az udvarlója, majd a templomban a következőképpen tudatta vele a hírt: ha a válasz igenlő volt, a karzaton ülő lány egy kendővel intett az ugyanott ülő legénynek. Ezután a legény elment a lányos házhoz, bekopogott, kezet fogott a szülőkkel. Azok, ha szegények voltak, a szobában, ha gazdagok, a nagyszobában ültették le, megtörölve előtte a széket, ami a megbecsü59