Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)
A XIX. század végétől május első hetében mentek ki (verték ki) az állatok a legelőre, s mindenszentékkor (november 1.) szorult be a gulya -és a ménes. A XX. század elejétől azonban már nem várták meg a behajtással sem november elsejét. Az intenzívebb állattartás térhódításának eredményeként a közösségi gulyák állatállományának összetétele is megváltozott. Egyre kevesebb fijas tehén, heverő ökör legelt a gulyában, s mind inkább a növendék állatokat verték ki tavasztól őszig a legelőre. Ezekkel többet törődtek, ha hideg volt, vagy szárazság pusztított, akkor hazahajtották, s otthon gondozták őket. A gulyát sem a napfelgyötte, sem a naplemente nem érhette az álláson. Egész nap legeltették, mert csak akkor feküdtek, pihentek az állatok, ha jól laktak. így lehetett a pásztor is nyugodt, biztos a gulya felől. Reggel mindig szélnek indultak, a melegben pedig árnyéknak szerettek legelni. Ügy indítottak tehát a gulyások, hogy délután árnyéknak legeljenek az állatok, mert a melegben nem legeltek nappal szemben menet. Napjában háromszor itatták fel a marhákat a gulyakutaknál, 64 1 a csordakútnál. 64 2 A számadóbojtárok húzták meg vízzel a nagy faválókat. utána eresztették rá az állatokat. A kutak környékén delelt a gulya vagy a csorda. Mikorra megdeleltek, a válóból is elfogyott a víz. Utána nem húztak vizet bele, nem hagyták állni a vizet a pásztorok. A ménesről a heverő lovakat rendszerint hordásra (augusztus eleje) hajtották haza. A növendék csikók is szekérhez kötve járták a határt. A lovakkal is szakaszosan legeltették a legelőjüket, azért, hogy időközben feljavuljon a mező. A ménes állása a falu alatt, a Selypes partján volt. Körülárkolták, hogy ezzel is összetartsák az éjszakázó állatokat. A számadó bojtár este addig nem szállt le a lóról, amíg körül nem vágta (hajtotta) az álláson a ménest, mert csak akkor álltak nyugodtan az állatok. A csikósok körülheveredtek a ménesen, s őrizték a szabadban levő állatokat. Hátas lovaikat maguk mellett tartották, hogy ha indul a ménes, ha baj van, azonnal lovon lehessenek. Napjában háromszor itatták meg a ménest is. A selypesközi legelőn két kút volt, s felváltva használták azokat. A tanyákon együtt járatták a különböző korú és ivarú szarvasmarhákat, sőt a heverő lovakat is. Együtt legeltek a juhok és a sertések is, számuktól függően. Kora reggel kint voltak a mezőn, früstök táján megfejték a teheneket. Egész nap aztán alattuk voltak (szabadon szoptak) a borjúk, estére nem is maradt tejük. Éjszakára természetesen megkötötték a borjúkat. Az igázott lovakat kulcsos-, vagy karikásbíklyókban, az ökröket és a teheneket szántóföldi munka szüneteiben kézen legeltették a dűlőutakon. Ha nem volt elegendő idejük a legeltetésre, akkor pányvára kötötték, kipányvázták az állatokat, vagy zöld takarmányt (füvet kaszáltak) adtak nekik. A juhászatnak a XIX. század elejétől, szinte napjainkig, vezető szerepe volt a tanulmányozott terület állattartásában. 641. Uo. 1871. március 22., HL. Di,v. P. Fs. 3. N. 29. 1729. 642. „(a polgári jobbágyok) ... restek lévén kutat ásni, hanen az állva megposványosodott, bűzhödött vízből itatják marháikat (ezért döglik)." Uo Div P F 5. N. 253. 1824. 33