Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)
A felszereléshez tartozott a kaszakű, amellyel a kaszát fenték. A keményebb kaszához ritkább követ választottak, az jobban hordta. Féntokban tartották munka közben, s alája egy kevés vizet öntöttek. Szarvasmarha szarva hegyéből készítették a féntokot. Szélét kicsipkézték, s drótból vagy vaskanál nyeléből akasztót csináltak rá. A kaszakalapácsot rendszerint akkor rendelték meg a kovácstól, amikor az első aratást felvállalták. Ellátták magukat megfelelő szerszámmal. Az egyélű kaszakalapácsot szerették, mert a tompa végével a tőkét bekeverhették a földbe. A kalapács élét megacéloztatták. A tőke szilva vagy más gyümölcsfából készült, s abba az üllőnek lyukat sütöttek. Ezeket a tokmányosban tartották, s óvták a gyermekéktől. A kalapálás sűrűsége elsősorban a kasza minőségétől függött. Reggel früstök, délben ebéd és este vacsora után kalapáltak a kaszások.. Ha nem volt alkalmas tárgy (fa, villa, búzakereszt) a kaszanyél feltámasztásához,, akkor leütötték a nyeléről a kaszát és úgy kalapálták meg. A rossz munkás kicakkozta az élét. Ha nem az élére ütöttek, akkor hullámot kapott az éle. A beszakadt élű kaszát tovább nem használhatták munkára, hanem gagucsot, kaszakést készítettek belőle. A nyakatört kaszát, ha az orraója még jó volt, a kovács megpántolta vagy megnyakalta. Munka közben gyakran fenték a kaszát, mert az a mondás járta, hogy olcsóbb a fenkű, mint a szalonna. Kalapálás után megfenték a kaszát. Munkaközbeni fenés előtt nedves fűvel az élét letörölték, hogy a rajta lévő növényi nedvtől ne ragadjon, mert akkor nem hordta jól a fenkű. Este a munkát befejezve éjszakára is megfenték, hogy az „ördög a f.. .t hozzá ne köszörülje". Reggel azután újra fenték. Különböző növények kaszálása másként vette igénybe a munkást is, a szerszámot is. A tippant a legnehezebb vágni, a disznóparaj pedig kivitte az élét. A gabonafélék aratása közepesen nehéz munka. Könnyű a sarjú szénát és a sásas takarmányt vágni. A gabonafélék aratását vagy maga a gazda, vagy kepések (részmunkások) végezték. 62 1 A kisgazdáknál szegődött munkásokat kiskepéseknek, a káptalannál dolgozókat nagykepéseknek nevezték. A nagykepések akkor szerződtek, amikor a tavaszi vetést végezték. A nagykepe úgy állt össze, hogy a kepésgazdák felírták az arató férfiak nevét. Ez a csoport azonban nem maradt évről évre együtt, bár egy nagykepében állandó emberek is voltak. A kepésgazda rendszerint maradt. Az uraság képviselőivel tárgyalt, róla nevezték el magát a kepét is. Pl. Borsodi kepéje. A kepére csak a kaszások szerződtek. Ök hívtak magukkal félkezest. Jó kaszáshoz szívesen mentek a lányok félkezesnek, marokszedőnek, de az apjukkal és testvérükkel is arathattak együtt. Munka végeztével a félkezesnék egy delinkendőt és 50 fillért ajándékoztak. A nagykepések a learatott élet tizedét kapták, s rendszerint gazul részeltek. Két hold feles kukoricaföldet is kaptak, amelynek a vetőmagját az uraság biztosította. Minden munkáját a Jcepésnek kellett elvégezni. Télen is munkaalkalomhoz jutottak a kepések, mert az uraság ölfavágás621. „A Tiszttartó... a kepéseknek részét pedig nem ott adta ki, ahol esett volna, hanem a gazosabb keresztekből." Uo. Div. P. F. 6. N. 284. 1820., „Az Urasági gabonábóé 24 kepésnek éleimére kiadódott... 40 kila rozs." Uo. Div. P. F. 5. N. 267. 1846. 71
