Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)

ki, s a kukoricával egyidőben, ugyancsak eke után vetették el. A burgonya közé takarmányrépa magot szórtak. Akinek igája nem volt, az a kukoricát ősziszántásba, furkóval, esetleg kapával vetette el. A kapa után azonban nyomára ment a varjú, s az egészet kihányhatta. A furkóval biztosabb volt a vetés, s kevesebb vetőmag is kellett. A veteményeskertben a nők dolgoztak. Az aprómagvakat gyékénykosárból vagy szitából vetették el. A szántóföldön a kalászosok munkáiban nem segítkeztek. A gabonafélék kelését a gazda figyelemmel kísérte, ha a búzavetést tavasszal kövérnek találta, akkor megfogasolta. Ekkor került sor a gyomirtásra is. A legkellemetlenebb gyom a gurdony volt, amelyet e célra készült gurdonyozóval szurkáltak ki. Míg kicsi volt a növény, addig szedték le az előző évi csutkatövet is, hogy aratáskor ne akadályozza őket a munkában. A csutkatövet egy magukkal vitt bothoz verték, s úgy dobálták össze csomóra, majd a föld végére hordták. A jól fejlett vetésből, előre vetőmagot választott a gazda, ahonnan a konkolyt, a rozsot stb. kihúzigálták. A kukoricát kétszer, esős időjárásban vagy gazos földben háromszor kapálták meg. Mikor négy-öt levelében volt a növény, kézikapával kibontották, elhúzgálták a tövéről a földet. Kis lépésnyire (50—60 cm-re) hagyták meg egymástól a töveket, hogy szellős legyen a kukoricaföld. Második kapáláskor töltögették, hogy az esőzés, a szél következtében el ne dőljenek. E munkát már ekekapával is elvégezhették. A harmadik kapálás gazolás volt, csak a nagyobb gyomnövényeket vágták, húzigálták ki. Ezt követte a fijalás, a tőről nőtt meddő szárak leszedése. A levágott kukoricafiját összeszedték és a szarvasmarhával etették meg. A rozsot és a búzát akkor kezdték aratni, amikor meghaladták PéterPált (június 29.). Ügy mondják, hogy Szent Jánoskor (június 22-én) szakad meg a búzának a töve. Ötödnapra, Péter-Pálkor, délig ünnepeltek, délután aztán kezdtek az aratáshoz. Ha többet nem is tudtak, de két-három keresztet csináltak, hogy elmondhassák, nekik már van keresztjük. A sarló-kasza eszközváltásra nem találunk adatokat. Az aratósarlót nem ismerik, nem tudják a használatát. A XIX. század elejéről való okleveles forrásainkban sem esik szó sarlós aratásról. Aratáshoz nyolc, kilenc vagy tíz markos kaszákat vásároltak, magukhoz mérték a kaszát is, meg a nyelét is. A sújtó ját (koccs alatti része) lábukhoz állították, s a koccsnak a csípőcsontjukig kellett érni. Ha rövidebb volt, akkor túlzottan meghajoltak munka közben, ha hosszabb volt, akkor pedig nehéz volt vele a munka. A nyélre, megfelelő szögben, felerősítették a kaszát, ezért a koccsot a nyakukba akasztották, s jobb kezük ujj ától 3—4 cm-re tartották el a hegyét. A szűkebb (kisebb szögű) kaszával nem haladtak, ha tágabb (nagyobb szögű) lett, a sarkánál elhagyta a gazt. A kaszát jól megválogatták, nézegették. Az élén végighúztak egy krajcárost, s ahol lágy volt a fém, ott benyomta az élét. Mások a hegyét deszkához támasztották, s ha nyomás közben megrogyott, akkor gyengélték. A jó kaszákat a felvidéki sonkolyosoktól, meg a bordóso/ctól szerezték be. Ők hozták magukkal a kaszanyelet is. Az aratáshoz is, a fűvágáshoz is, ugyanazt a kaszát használták, bár a fűvágáshoz élesebb kasza kellett. 70