Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)
eresztették le az ereszt, melynek vastagságát két egymásra fektetett nádkéve adta meg. Az első borítást 100—120 cm távolságra végig kötözték. Erre fektették rá a második (csupán egy kéve vastag) borítást úgy, hogy a vége az előző kötést fedje. Ha nagyobb volt a háztető, akkor harmadik borítást is tettek. A borításokat lekötözvén a nád tövét kisverővel felverték. Nagyverővel pedig az ereszt készítették el. A felső borítás végeit a gerincre ráhajtották, két oldalra lecsavarták és lekötötték. Végül a szegest végezték el. A szegőlék rendszerint a ház utca felőli végén díszesebb volt, ezért ott kezdték a szegést. Markonként fogott, szép nádat egymáson körültörtek. A szegőlék töve méterre nyúlt végig a borításon. A felső végeit eldugták, a kész szegőlék alá nyomták. A szegőlék kötését az időjárástól úgy védték, hogy tutajt készítettek nádból, s azt kötötték végig a gerincen. Szokásos volt a koporsódeszkával történő védése is. 60 3 A koporsódeszkával (V alakra összeszegelt deszka) párhuzamosan futottak a folyólécek, melyek a szegés végét fogták le, s ezeket pedig a kalodalécek tartották. 60 4 A farozatot hasonló módon fedték be náddal, majd föléje pendelt készítettek. (A pendel sima nádból készült, egy méter szélességű nádlap volt, s erősebb lécen áttörték és lekorcolták.) A XX. század elejétől a szegőlék helyett a cserepezéssel védték a tető gerincét. Tapasztalat szerint a nádtető 60—70 évig eltartott, ha 10—20 évenként átpucolták. A pucolást is nádkötők végezték. Nádból 60—80 cm-es tutajokat vágtak, s ezeket markonként a megkorhadt nádtetőbe dugdosták. A dugdosás után felverték a nádtöveket, s végül gallyseprűvel leseperték. Ha nagyon tönkrement a tető, akkor vagy borították, vagy átrakták a nádat. A rossz, korhadt nádat ledobálták, a használhatót pedig újjal keverték össze. A nádtető széleit a vérteleknél címerdeszkával (vértelek deszkákkal) erősítették meg. A címer deszkára írták az építtető nevét és az építkezés évét. A vértelek nyílását fonott vesszőkassal, náddal, később dróttal, s a cserépfedés elterjedése után deszkával zárták le. 60 5 A deszkázott felületet rendszerint fűrészelt kereszttel díszítették. A ház végére, a tető sarkára díszt, rózsát erősítettek, mely deszkából, vagy kovácsolt vasból készült. A pítar ajtaja befelé, s mindig a komra felé nyílott. 60 6 Az ácsolt ajtó sarokfákon (sarokvas formára kifaragott fa) fordult. 6 0' Fakílínccse 1 zárták (mely madzaghúzóval járt), alatta ríglí volt. 60 3 A ríglit kívülről egy e célra készített görbevassal nyitották ki. Ma már csak az utcakapukon vannak ilyen zárak. A pitaraitón ríkkajtó (féiajtó) volt, hogy megakadályozzák a jószág kártételét, piszkolását. A pitaron nem volt ablak. A már fentebb említett fal mentén, konyhapatkák voltak, 40—60 cm széles, 50—70 cm magas méretben. A padkán, a tűzfal mögött szabadon, vasháromlábon, vagy fazékban főztek. Ilyen egyszerű tűzhelyek voltak a szőlőkunyhókban is. A paíkára, a belső sarokba, vályogból katlant építettek, amelyen üstben, öntöttvas kaszrojhan, vagy nagyobb bográcsban főztek. 602. V.ö: Ecsedi István: A debreceni népi építkezés. Népr. Ért. XIII. 1912. 169. 603. Vö: Györffy I., Lm. 1908. 165., Bátky Zs., i.m. 162. 604. "V.ö. Pápai K., i,m. 14. 605. V.ö. Malonyay D., i.m. 211. 606. V.ö. Istvánffy Gy., i.m. 2. 607. V.ö. Pápai K., i.m. 19. 608. V.ö: Istvánffy Gy., i.m. 4. 60
