Nyakas Miklós: A hajdúváros pusztulásától a jobbágyfelszabadításig 1717-1848 (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 2. (1974)
csebbnek bizonyult a káptalanénál; ugyanis az engedményei ellenére sem tanúsított kellő mérsékletet, s ez hamarosan számtalan bonyodalom forrásává lett. A birtokát visszaperelt földesúr legnagyobb sikere kétségtelen a hajdúk által használt polgári határ kettéválasztása volt. Az új lakosoknak ugyanis csak a „polgári határ (állott) Szabad Ususában". A káptalan továbbra is fenntartotta azt a tervét, hogy a szentmargitai pusztát is benépesíti, mégpedig ugyanolyan feltételek mellett, mint Polgárt. Számítása szerint a polgáriak eonventioja szerint lett volna egyúttal „a Sz. Margitai Űj Lakosoknak is Concrétiojok". s i Ez ugyan nem sikerült, de Szentmargita sohasem tartozott a polgári jobbágy közösség fennhatósága alá, s ezt maguk a polgáriak sem vitatták soha. Az új lakosoknak a földesúr három év „szabadságot" (adómentes időszak) engedélyezett, ezután pedig a következő terheket szándékozott életbe léptetni. Minden gazda évenként, ha egy, kettő vagy három pár szántásra alkalmas ökre van, adjon egy kila búzát és egy kila árpát, és fizessen egy tallért. E gazdák lényegében a telkes jobbágyoknak feleltek meg. Ha nincs szántásra alkalmas jószága (zsellér) egy rhénes forintot tartozik fizetni. Minden gazda, „akár Sellér, akár Ekés" beszolgáltat két-két icce vajat. A gabonát kötelesek voltak Egerbe szállítani, de ki kellett állítani évi tizenöt szekeret is „Hegyallára az Boroknak ide Egerben való szállítására." Évente négy alkalommal egy-egy napra ötven halászt kellett az uraság rendelkezésére bocsátani, vigyázniuk kellett a határokra („ne engedjék szomszédbélieknek kissebbíteni az Uraságh földjét"), gondozni kellett a tiszai átkelőhelyet (a „Hidasnak" segítenek), s ezért azt ingyen használhatták. A helység a három sátoros ünnepre (karácsony, húsvét, pünkösd) adni tartozott a káptalannak egy-egy öreg vadat, vagy két-két borjút, húsvétra pedig „minden Káptalan béli úrnak egy-egy báránt". A földesúr igényt formált az ún. királyi kisebb haszonvételekre is: „Mészár Széket Korcsmát magának tartva a Nemes Káptalan", de Szent György naptól Szent Mihály napig a község is nyithat magának italmérést. A vízimalmot és a mészárszéket „illendő Arendában" átadja a városnak. Engedélyt kaptak a jobbágyok a szőlő telepítésére, sőt erre „intettek is a lakosok." A szőlőtermésből nyolc év adómentes időszak után a földesúr dézsmát szándékozott szedni. A helység bírája és tanácsa a kisebb bűnügyeket (12 ft-ig) a maga hatáskörében intézhette, az itt hozott ítéletet a káptalan úriszékénél meg lehetett fellebbezni. A nagyobb büntető ügyekben közvetlenül a káptalan ítélkezett. Biztosítékot nyertek az új lakosok arra is, hogy szabadmenetelű jogállásuk nem kerül veszélybe, s nem válhatnak a káptalan örökös jobbágyaivá. Ha valaki közülük „az említett szabadságh kitelése után", vagy az alatt is el akar költözni, szabadon teheti, ha minden adósságának „mind Cl „E szerint lészen Sz Margitai Üj Lakosoknak is Concretiojok, kihez adjungáltatik Szent Miklós Praedium." HL. XII—2/b. N.16. D.2 F.2 fr. 28. Szentmiklós, Szentmargita, Csege. Máta és Keszi határai között terült el. „Inter limites SzMargita, Csege, Mátha, Keszi". Uo. XII—2/d. No. 57. 90. Szentmargita címszó alatt. Szentmargita benépesítésének lehetőségére a polgári új lakosok is gondoltak: Odri András pl. amikor Polgárrol eliköltözködnd szándékozott, azt híresztelte, hogy „megjárja Makiárt, vagy azt, vagy Szent Margitát". Uo. XII—2/b N.16 D.2 F.2 fr. 29. 23
