Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
A fiatal hasas üsző vagy tehén ért a legtöbbet, amikor látszott rajta, hogy hat hónapos borjú van benne. Ekkor még tej-felelősség sem volt. Az sem számított, hogy szilaj vagy rugós az állat. Még a XVIII. század végén a telekkel rendelkező hajdú és armalista nemességnek, továbbá a telkes jobbágysorú lakosság zömének, a zsellérség egy részének fő jövedelmi forrása volt a ridegen pásztorolt, ennél fogva kevés költségen felnevelt, majd meghizlalt magyar marha. 8 Erre utal közvetve a már idézett 1806-os magisztrátusi határozat alábbi részlete is: „a marha tartás nagyon megcsökkent, annyira, hogy a mely marhák vágynák nyárban, tsak nem telelnek (is) ..." Ekkorra tehát a XVIII. században még szokásos nyári marhatartás, marhahizlalás, s annak őszi értékesítése, az ismert sőretartás lassan teretvesztett. Erről esik szó egy 1796. évi tanácsi határozatban is: „Sőre járó föld külön nem szakasztódik, kinek sőréje van, hajtsa (az ökör) csordára". 9 Ezáltal a közösségi sőretartás mind inkább háttérbe szorult, s helyét az egyéni vállalkozások foglalták el. „Az Ökrös Emberek többnyire a magok Ökreiket a Réten fótosan öszve verik és úgy hizlalják, a kaszálatlan fűben kárt tesznek . . . (azért) a Rétre ökrét hizlalás végett (senki) ne hajtsa!" 1 0 Ezért kellett a magisztrátusnak 1828-ban kísérletet tenni a sőretartás újraszervezésére: „.. . a belső Tedeji föld után lévő egész Rét, s a vele öszve jövő Kis és Nagy Kasziba nevezetű fenekekkel edjütt sőre járó földnek hagyattasson". 1 1 Mivel azonban ,.a kijelölt sőre járó földre taxa mellett" a gazdák nem hajtottak eladó jószágot, „a fű nyilasonként kiosztatni rendeltetett". 12 A hajdúnánási helynevek között ma is őrzi a Sőreföld határnév a hajdani, oly jelentős sőretartás emlékét. A tehenet rendszerint a gazdaasszony fejte meg. Mindig az asszonyok kötelességének ismerték. Ha nagylány vagy öregebb nőszemély volt a háznál, akkor az is megfejhetett. A csordáról hazajött tehenek elé valami abrakot adtak, hogy ha fejik, akkor nyugodtan álljon. Ha rossz volt a legelő, akkor a takarmányt tengerifi jávai vagy csalamádév al esetleg lucernával és lóherével pótolták, hogy legyen valamennyi tej. „Míg vastag volt a mező, addig volt tej, a víkony mezőn elapasztottak a tehenek, mert csak a fű tövét nyalogatták". A nagyobb ólban a fejős tehén mindig a bal sarokban állott, hogy jobbról lehessen megfejni. így a többiek nem zavarták fejés közben. No meg a fejős tehénnek jobban is kedveztek (jobb takarmányt étettek vele), s nem ehették el a többiek előle. Fei és előtt a tehén tőgyé t vízzel megmosták és megtörölték. A fejést ülve végezték. Munka közben az ólban hányódó kisszéket használták. A feiőedényt, egy két literes cserépfazekat, a térdük között tartották. Mikor jól megtelt, akkor egy hat-nyolc literes, fából készült fejőrocskíba öntötték át a tejet. Ha nyugtalan, szilaj, rugós volt az állat, akkor nem lehetett alája ülni, hanem a horpászának támasztott fejjel végezték el a fejést. 8. Tájékoztatásul közlöm a hajdúnánási birtokosok és a birtoktalanok öszszeírását a XIX. százai első harmadából: „E városban van Hajdú maradék, ki egyszer s mind armalista 184 Gazda, törsökös Hajdú 177 Gazda, armalista 300 Gazda, nemtelen birtokos 870 Gazda. Birtoktalan zsellér 380." HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301/a. 12. 1824. No. 252. 9. Balogh I., é. n. 1. 1. (1796.) 10. HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301/a. 12. 1824. No. 252. 11. Uo. 1828. No. 29. 12. Uo. No. 252. 56
