Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
pásztorok ironikusan. Mások viszont azt kérték, hogy az övére kössenek harangot, mert büszke volt a szép, harangos tinójára. A gulyások a karikásostort maguk fonták az elhullott állat bőréből készített hasiból. A bőrről ótottmésszel leítettík a szőrt, majd kipeckelték a kunyhó ajtajára vagy egy darab deszkára, s úgy szárították meg. A kipeckelés úgy történt, hogy a belső oldalával kifelé fordítva ráfektették, kifeszítették a deszkára, majd szegekkel odaerősítették. Ostorszíjat (hasi), varráshoz használt hasit vágtak belőle. A karikás nyelét gyümölcsfából faragták, melyre erős lóbőrből készített telekkel kötötték oda a megfont ostort. Az igényesebb pásztor kicifrázta, vagy mással cifráztatta ki az ostornyelét. A hajdúnánásiak a hortobágyi pásztoroktól rendelték meg a karikásukat. Máró László gulyás a karikásostorát egy Hídivásáron rendelte meg, s két vált malacban alkudtak meg. A díszítményét nem kötötte ki, tudta a másik pásztor, hogy milyen cifra kell rá. Rendszerint az került rá, ami a gulyánál volt (kút, vasaló, állatok). (6. kép). A pásztorbot kökinyfáhól, vadkörtefából vagy tölgyfából (ez azonban Hajdúnánáson kevés volt a századfordulón) készült. A pásztorok maguknak vágtak botot. Ügy választották meg a formáját, hogy ne járjon véggel. A góródós botot (a jól hajítható) szerették, az jól repült, s mindig lapjával érte az állatot. 1828-ban az ökörcsordást azért marasztalják el mert: „...a jószágot bottal hajigálni találtatván, azoknak a szarvait le (is) tördeli"/"' Barkócafából és somfából készült botot a haranggál együtt a felvidékiek árusították. Ha szép bot volt, akkor egy koronát is adtak érte a gulyások. Egymás botját, meg karikását nem használták. Ügy illett, hogy ,.mindenkinek legyen saját terelőeszköze''. A gulyások a legelőn két fajta kutyát, komondort és pulit tartottak. A komondorok a tanyát őrizték, egész nap ott hevertek a szállás, a kunyhó körül. A pulikutya hajtotta, terelte a szarvasmarhákat. Ismerték és tenyésztették a magyar- és a nimetpulikat. A magyar puli hosszúszőrű, a nímetpuli rókakípű, hegyes orrú. rövid szőrű kutyafajta. A tiszta fajtának a szájapadlása fekete, a korcsnak tarka volt. Kedvelték a pulit a pásztorok. mert szerintük farkas körme van. amiért nem veszhetett meg. Azt tartják, hogy a tavaszi hóvíztől vesz meg a kutya. Hogy védjék a veszettség! :1. télen fekete pirítóst adnak a kulyáknak:" A veszett kutyát úgy gyógyították, hogy hajnalban kilenc kőrisbogarat fogtak össze, fejüket lecsípték és eldobták, összetörték, és vízben megitatták vele. Ha mégis elkóborolt a háztól, akkor a nevét kilencszer a kímínybe kiáltották, s biz** tosan hazajött estére. Ha elpusztult, megperzselték, s a füstjére álltak, nehogy maguk is megbetegedjenek. 9 2 A kutyát vagy maguk nevelték, vagy kicsi korában vásárolták. A terelőkutyák betanítása alapos és szakértelmet igénylő munka volt. A mesterséget már hathetes korában kezdte eltanulni az anyjától vagy a másiktól. Mivel a gazdák kíváncsiak voltak arra, hogy az állataik milyen legelőre kerültek, röviddel a kiverés után összefogtak, s csoportosan szekérrel vagy gyalog látogattak ki a gulyához. Aki egyedül ment. azt nem tartották jó parasztnak, sulinak nevezték. Ha meg akarták lepni a pásztort, akkor 00. HEml, Hajdúnánási Jkv. V. A. 301 a. 12. 1828. No. 1 91. Papp J., é. n. 7. 1. 92. Papp J., é. n. 13. 1. 37
