Bihari-Horváth László (szerk.): Legelőpuszták, szőlőskertek, tanyavilágok - A Bocskai István Múzeum Közleményei 1. (Hajdúszoboszló, 2016)
V. Az észak-bihari szőlőskertek hasznosítása a 18–20. században
munkra, kutatók számára még nem is olyan régen Kurucz Albert, majd Varga Gyula által ismertetett419, virágzó szőlőskertkultúra? Kérdésem válaszai az „aranykor” forráspontjából kiindulva a „hanyatlás” hosszú (de legalábbis beszélgetőtársaim számára élethossznyi), napjainkban is tartó korszakának leírásával olyan folyammá duzzadtak, amely — érzékenyen hol a változások társadalmi, hol gazdasági tényezői felé kanyarogva el — végül a kutatási téma igen széles társadalmi-történeti kontextusára terjedt ki. Az „aranykor” diskurzusa egyértelműen a század közepén végbement változások előtti, az emlékezet által még visszaidézhető időszakot, elsősorban az 1930-40-es éveket mutatta be. Számtalan változatban rögzítettem olyan narratívákat, amelyek érzékletes képi világgal illusztrálták az egykor szemet gyönyörködtető szőlőskerteket: az ültetvények vitalitását, a művelés biztosította rendezettséget, a jó karban tartott kertbeli építmények feszes sorait, a kertben dolgozó gazdák baráti társaságait, az egyéni és társas munka- és szórakozási alkalmak élénk hangulatát. Beszélgetőtársaim a legtöbbször üde virágoskerthez hasonlították a szőlőskerteket, nem egyszer túlzóan elragadtatva magukat: „Ez a szőlőskert olyan volt, mint egy gyönyörű virágoskert, öröm volt benne lenni. Gyönyörűséges volt, mint egy kalocsai abroszterítő, öröm volt még ránézni is!”420 A szőlőskertek múltbéli épségégét leggyakrabban a falusi társadalom mára megváltozott, egykori normarendszerével hozták összefüggésbe. Ennek a normarendszernek a kirajzolásához pedig elbeszéléseikben éppen devalválódó jelenük képezett kontrasztot. Az „aranykor” szőlősgazda-társadalmát (és egészében a lokális közösséget is) határozott jellemvonásokkal ruházták fel: saját szőlőjüket rendben tartó és eredményesen művelő, de mások tulajdonát is megbecsülő, a közösség érdekeit pedig erélyesen védelmező „szőlősgazda-elődöket” tiszteltek bennük. Nem is csoda, hogy a 20. század második felének nagy változásai között a megváltozott normarend, mint társadalmi jelenségkör az elbeszélésekben mindig összekapcsolódott a generááóváltás problémájával. Nem volt interjú, amiben ne hangzott volna el valamely parafrázisában, hogy: >yA szőlőskert azért ment tönkre, mert az elődeink kiöregedtek, kihaltak belőle. ”421 Ez a megállapítás tekinthető a „hanyatlás-diskurzus” egyik legállandóbb társadalmi összetevőjének. A hanyatlás másik állandó társadalmi okaként a tulajdontisztelet normájának leértékelődését, az egyre romló közbiztonságot jelölték meg beszélgetőtársaim: „Most már mindent visznek. Körülkerítettük a 419 Kurucz 1964., Varga 1975. 420 N.G. Létavértes 421 B.B. Álmosd 130
