Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)

Nagy Sándor: A hajdúkerületi törvényszék ítélkezési gyakorlata az ember élete elleni bűncselekményekben 1757-1850

képzett seborvosokra (chyrurgusokra) és bábákra volt szükség. Ilyen szakemberekkel azonban a vármegyék többsége még a XVIII. század második felében sem rendelkezett. Mária Terézia ugyan 1752-ben elrendelte, hogy minden vármegye - ide értve a kiváltságos kerületeket is - alkalmazzon orvosdoktort, képzett seborvost és bábákat. Ennek azonban az ismételt felszólítás ellenére sem tettek, valójában nem is nagyon tehettek eleget. A Hajdúkerület közgyűlése ezt azzal indokolta, hogy orvosdoktor a hat hajdúváros egyikében sem tudna megélni, mert a lakosság közül „sokaknak még csak a mindennapi kenyere sincs meg".' De ahol anyagi okok nem játszottak szerepet, ott sem tudták mindenütt az állásokat megszervezni, mert hazánkban ekkor még orvosképzés nem volt. Középkori egyetemeink - az 1367-ben alapított pécsi, az 1410-ben létesített óbudai és az 1467-ben szervezett pozsonyi - néhány évi működés után megszűntek. A magyar ifjak csak külföldi egyetemeken szerezhettek orvosdoktori oklevelet, eue azonban anyagi, vallási és egyéb okok miatt csak keveseknek volt lehetőségük. Emiatt hazánkban számottevő volt az orvosdoktor, képzett sebész és bába hiánya. Rövid életű egyetemeink után csak a Pázmány Péter által 1635-ben alapított nagyszombati egyetem bizonyult véglegesnek. De ez is csak két fakultással, a bölcseletivel és hittudományival kezdte meg működését. Jogi karral 1667-ben, orvosival pedig Mária Terézia 1769. november 9-én kelt rendeletére egészült ki négyéves tanulmányi idővel. Minthogy a külföldi egyetemek orvosi karán nemcsak orvosdoktorokat, más szóval fizikusokat, hanem kétéves tanulmányi idővel szervezett tanfolyamokon sebészeket, gyógyszerészeket és szülészeket (bábákat) is képeztek, ezek példájára a nagyszombati egyetemen az orvosi kar keretében szintén megindították az ilyen irányú oktatást, ugyancsak kétéves tanulmányi idővel. Ami a hajdúvárosokat illeti, a XVIII. század derekán chyrurgus - akkori magyar elnevezéssel borbély - is csak Böszörményben, Nánáson és Szoboszlón működött. Ezek az őket tanulás végett alkalmazó gazdájuktól vagy borbély céhmesterektől szerezték meg a szükséges ismereteket s „ többnyire borotválásokkal és fogvonásokkal keresték élelmeiket... Kötelességüket pedig szorgalmatosan szokták végbe vinni azon páciensek körül, akik történetből vagy megsebesednek vagy dolgozás közben kezeik vagy lábaik kificamodván, hozzájuk folyamodnak". Mind a hat városban csak bába volt elegendő számban. Nekik „instructiojok" a prédikátoroktól volt, „akik szorgalmatosan vigyáztak arra, hogy a betegek (ti. szülőnők) körül a bábák a magok hivataljok szerint kötelességeknek megfeleljenek" ? Nyilvánvaló, hogy a prédikátorok inkább valláserkölcsi és nem szakmai oktatásban részesítették a bábákat, akiknek ily módon az egészségügyi ismeretei igen hiányosak voltak. Amikor a kerületi törvényszék 1757-ben az elsőfokú büntetőbíráskodást megkezdte, a városi tanácsok az élet elleni bűncselekményekkel kapcsolatban valamelyik városi borbélytól, vagy a hajdúvárosokba beszállásolt katonák sebészeti ellátására hivatott „regimentbeli chyrurgus" -tói szereztek be szakvéleményt a halál okára vonatkozóan. 1774-ig az is előfordult, hogy a cselekmény elkövetése 6