Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)
Szekeres Gyula: Az átadás-átvétel szerepe a pásztorkutyák betanításának folyamatában
A hajtás során a marhának főként a kiskörmit, a víknyát, az orrát harapdálta, csipkedte a kutya, így próbálva rábírni őket a helyváltoztatásra. 3 5 A fogások kipróbálását a kutya mindig lent kezdte, az állat kiskörmit harapta, mivel a marha inkább kavarintva rúg. így, ha a kutya lent fogta, a rúgás felette ment el, viszont ha oldalról harapdálta, bizony elcsavarintotta a kutyát a rúgás. Ha ez nem vált be, akkor a víknyával, lapockájával próbálkozott, mert a marha elvárja, hogy keményen bánjanak vele. Ha az előbbi kettő közül egyik sem vált be igazán, akkor a marha orránál próbálkozott. Ez a módszer általában mindig sikeres, mivel csak a magyar szürke tudta megtenni, hogy ilyenkor a szarvával megcsapta a kutyát. Az alkalmazott fogások sohasem képeztek egységet az egész gulyánál, nemcsak egy módszert alkalmazott a kutya, hanem gulyán belül állatonként változtatta a fogási módokat. Ha a körömfogásnál veszélybe került, átállt az orrfogásra, vagy fordítva, így a változatok állatonként variálódhattak. A kutyákról általában A kutyák terelésen kívüli szerepéről, úgymond mindennapjaikról is illik néhány szót szólni, mivel ezen másodlagosnak tűnő adalékok nélkül nem lenne teljes a pásztor és kutya viszonya. A kutya helye - legyen jó, vagy rossz idő - mindig a pásztor mellett, de a földön volt. Úgy tartották, szőrzete a télben a hideg, a nyárban a meleg ellen védi. Nyáron a hűvösért, télen a melegebbért lyukat kapart magának, de még csak véletlenül sem húzódott a pásztor hajlékába. Mondták is sokan: - „Hej, nincs annak a kutyának annyi esze, hogy bemenjen! - Mán hogyne vóna, csak nem akarja a szabályt megszegni!" A kutyák etetése A kutyák mindig azt ették, amit a pásztor -„nem azt mondom, hogy ha kenyér, szalonna vót a reggeli, a kutya szalonnát is kapott, de kenyeret igen." Az evésnél a kutyának nem volt megszabott helye, ha az ember étkezett, a kutya egy kicsit „félre felébb" hasalt és várta a saját ennivalóját. Az a pásztor, amelyik míg evett, s a kutyát távolabbra zavarta: - „Takarodj, meg ne lásd, hogy én mit eszek!", azt már megszólták, mivel az ilyen hozzáállást már elidegenítésnek vették. Azt tartották, hadd legyen csak ott az a kutya akkor is, amikor az ember eszik, hiszen amúgy is egymásra vannak utalva. Ezt a kutya megszokta, s még oda nem tették elé az ételt, a világért sem nyúlt volna érte, előtte hagyhatta a vasfazikot az ember. Sőt ha macska is volt a portán, még azt is elzavarta a gazda étele elől. Természetesen előfordult, hogy a fiatal, még tanulatlan kutya odanyúlt a gazdája 241
