Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

pedig jött egy zúzmarás éjszaka, már kora reggel ott voltunk, csodálni a tél szépségét. A szomorúfüzek lehajló ágaira kétujjnyi vastagon tapadt a zúzmara, mintha vastag, fehér kötelek csüngtek volna le róluk a földig. A sírkerítések díszes vasrácsait, az egyszerűbb sírok drótkerítését fehér kristályokkal vonta be, még a legparányibb hajlataikat is. A vastagon behavazott vadrózsabokrokból elevenen virított ki a tenger piros bogyó. A sötét kér,gű csupasz akácok valamennyi ágacskáját, a zöld fenyők minden tűlevelét fehér zománc vonta be, és tiszta fehérben álltak a főút mellett a fiatal jegenyék. Szemünknek gyönyörű volt mindez, de a kis madarak számára keserves gondot jelentett. A vadvirágoknak a hóból kilátszó kóróit,főleg az árkoknál, szorgos kis szárnyasok lepték el. A pintyféléknek szokása télen csapatokba verődni, és csoportosan járni élelem után. Talán biztosabbnak érzik úgy az életüket, ha sokan vannak együtt. Ilyen hideg téli napon háromszázas csapatuk sem volt ritkaság. Ennek kétharmada citromsármányokból állt. Ez a szép, barna-tarka hátú, sárga hasú madár nyáron a mi erdőnkön is élt, a magas fűbe rejtette el a fészkét. Télen a hideg beszorította a város közelébe, akárhányszor az utcákon is szedegette az elhullott magvakat. Ilyenkor az északabbról lehúzódókkal is növekedett a számuk. A csapat egyhatodát kenderikék alkották. Sokkal kisebb, barna hátú pintyek, mellükön rózsás fuvallat és barna foltozás. Ezek csak télen jöttek hozzánk. Hegyes-dombos vidékeinken költöttek, de nálunk soha nem maradtak vissza fészkelni. Nagyon összetartottak. Ha egy is felrepült, nyomban követte a többi, szárnyuk finom pergő zajt adott, és élénken fütyölgettek. Pár tucat tengelic is társult hozzájuk. Ő a mi legtarkább pintyfélénk. Torka, homloka, arcoldala tűzpiros, mögötte széles fehér mező és fekete félhold. Háta fahéjbarna, szárnyai feketék, de széles kénsárga szalag húzódik evezőtollai közepén. Farktöve, hasa hófehér, farka vége fekete. Még a kenderikénél is kisebb. Amilyen szép a tolla, olyan barátságos a természete, kedves, csicsergő-pittyenő hangja miatt valamikor szobamadárként is tartották. Rendes fészkelője volt városunknak, a belterületen a parkok, temetők fáin, kint a szőlőkben, erdők szélén, országutak fasoraiban. Kedvenc csemegéje a bogáncs volt, télen is főleg ennek magvait keresgélte. Néhány csíz is feltűnt a seregben. Kicsi, zöld hátú, sárga mellű pintyek, a kis kakasok fejteteje és torka fekete. Ő nem költött nálunk. Északi országok fenyves erdőiben fészkelt, és onnan ősszel délebbre húzódott. Legtöbbször októberben láttuk, de néha a téli hónapokban is találkoztunk vele. Pár tucat mezei veréb is ugrált a havon. Ezek a nálunk is fészkelő, mogyoróbarna fejtetejű, fürge kis verebek mindig felborzolták a tollúkat, ha hideget éreztek. A gyomnövények magjait keresgélték, de bejártak a házak udvarába is. Otthon érezték magukat az egész határban. Ugyanúgy költöttek a város belsejében, mint a temetőkben, erdőszélen, gyümölcsösökben, tanyákon, még a legelőkön is. Különös szokásuk volt, hogy néha az ásott kutak belsejébe rakták fészküket. Ha egy kis üreget találtak a kút téglázatában vagy a betongyűrű és a kútgödör fala között, odafészkeltek. Hogyan tudták aztán a repülős fiókáiknak megmagyarázni, hogy ki ne ugorjanak időnap előtt a fészekből, mert a vízbe esnek — ezt már nem tudom, de más se tudja. Mindig szerettem volna megfigyelni, hogyan repülnek ki a fiókák a kútból, de erre soha nem nyílt alkalom. Ötven éve még sokkal kevesebb erdei pinty telelt át, mint ma, és főleg hímeket lehetett látni a vegyes csapatokban. Erdeinknek ez a szép hangú énekese, hamukék fejével, borvörös torkával és mellével, ma már közismert városi madár. Akkor még majdnem az egész állománya az erdőn költött, csak kivételesen települt meg a temetőkben és a Középkert gyümölcsfáin. Télire Olaszországba vonult, de néhánya visszamaradt, és itthon vészelte át a hideg heteket. 8