Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

A sok kis madár nyomában megjelentek a ragadozók is, a karvaly és a kis sólyom. A karvaly galamb nagyságú, sötét hátú, keresztben sávolyozott mellű, hosszú széles farkú és széles szárnyú, villogó kénsárga szemű madár. Csőre horgas, lábujjain tűhegyes karmok és a fojtogatást elősegítő, kidudorodó szemölcsök. Általában a föld színéhez közel, bokrok, sövények takarásában közelítette meg zsákmányát, a felriadó csapatból egyet kikapott, és már tova is surrant. Rendszerint a földre szállva kopasztotta meg és falatozta be. Még a lábujjait is megette. Az üldözésben olyan következetes volt, hogy ha a kis madár kamarák, istállók nyitott ablakán bemenekült, oda, az épület belsejébe is követte. Városunk határán nem költött, bár hegyes-dombos vidékeinken fészkelt. Csak télire jött hozzánk, az északra és keletre eső hegyekből egyaránt. Ha sok volt a zsákmányolható kis madár, karvaly is sok jött, ha kevés, akkor csak lézengett néhány a határban. A kis sólyom (sokan téli sólyomnak hívták) csak télen tűnt fel nálunk. A magas északon költött. A karvalynál jóval kisebb, egyáltalán a legkisebb európai ragadozó madár. Mellén, hasán hosszanti csíkozás, a hímek háta szép világosszürke, a tojóké barna. Farka jóval rövidebb a karvalyénál, röptében hegyesnek látszó. Érdekes módon öreg hímeket nagyon ritkán lehetett látni (nyilván azok jobban bírták északon a telet), jobbára csak tojókat és fiatalokat. Ők felülről lecsapva zsákmányoltak. Hihetetlen gyorsasággal vágtak le és ragadták tova a prédájukat. A temető bejáróútján mindig ott futkározott néhány búbospacsirta. A hóból kisötétlett vaskos, barna-sárga tarka alakjuk, szélfújta, hegyes bóbitájuk. Vékony lábaikon nagyon sebesen szaladtak, és közben siránkozásszerűen kiáltoztak. Kint a határban, a dűlőutak szélén, az utak és csatornák töltésén, az árkok oldalában költöttek. Nyári időben úgy beleolvadt tollazatúk színe a göröngyökébe, hogy amíg nem mozdultak, szinte észre sem lehetett őket venni. Ősztől tél végéig bejöttek a városba, és itt tengették az életüket. A temetőcsősz házánál, gazdasági udvarában ott tollászkodott néhány házi veréb. Mezei rokonával szemben inkább városlakó volt, habár a nagy tanyákon és a szőlőskertekben is költött. Csodálatos módon változik meg némely madár szokása. Ötven éve még mindennapos dolog volt fákon verébfészket találni — főleg a búzatáblák mellett —, amit a házi veréb fűből szépen megszőtt és az élő fára erősített. A veréb ehhez nagyon jól ért. Rendszertanilag legközelebbi rokonai nem a verebek, hanem a szövőpintyek, amelyek a trópusi vidékeken szintén fűből szövik művészi fészkeiket. Fára erősített verébfészket az utolsó harminc évben én nem láttam, annál többet emberi építményekben: házak, ólak üregeiben, cégtáblák háta mögött, ostornyeles lámpák világítótesteinek burkolatában, fészekodvakban, még szalmakazalban is. A veréb rájött, hogy felesleges önmagát szövés-fonással fárasztani, könnyebb módon is elhelyezheti a fészkét. Bent, a temető fáin kiragyogott a hő fehérségéből a széncinegék kénsárga oldala. Fekete fejű, fehér arcú legnagyobb cinegénket mindenki ismeri. Ő az, aki felforgatja ősszel a kertekben a lehullott faleveleket, hogy a rejtőzködő káros rovarokat felcsipkedje, aki végigvizsgálja a fák összes ágát, és még az ablakkereten is kopogtat. Akkor még igen sok fészkelt az erdőn. Fiókái felnevelése után szeretett kóborolni, még idegen déli országokba is elment. Társaimmal együtt ezernél jóval többet gyűrűztünk meg, és azt tapasztaltuk, hogy a télen nálunk a városban mutatkozók túlnyomó többsége észak-európai levonuló. Januári útjainkon mindig ott találtuk a temetőben a fehér-fekete tollazatú, hosszú farkú szarkát. Csörögve lendült fáról fára. Ő rendes fészkelőnk volt, itt a temetőben is, bár télire más vidékről is húzódtak ide szarkák. A vetési varjú csillogó fekete tollával, nagy léptekkel járkált a hóból kilátszó kórók, csutkatövek között, vagy panaszos károgással evezett, alacsonyan a levegőben, táplálékot keresve. Ez a közönséges madár ötven éve még egyáltalán nem költött városunk határában. 9