Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira
A Homokkert város felőli, szélső dűlőjén állottak, egy gyenge kis pajta két oldalán, négyméternyire egymástól. Koronájuk összeborult az épület felett, mindkettőnek az ágai átnyúltak a másik törzshöz, szinte összekeveredtek egymással, ez még fokozta roppant méreteiket. Harminc méter magasak lehettek. A vastagabbik törzset pontosan lemértük: 592 cm volt a kerülete a föld színén, és 421 cm egy méter magasságban. Hárman sem bírtuk kitárt karokkal körülölelni. Jó volt megmerni a fákat, mert a tulajdonosuk még abban az évben kivágatta mind a kettőt. Aki ismeri a hajdúhadházi vasútállomás mellett álló, óriási, négy méter törzskerületű, védett nyárfát, fogalmat alkothat róla, hogy milyen természeti érték ment veszendőbe Hajdúböszörményben a Csőreg-nyárfák kitermelésével. Térjünk vissza a határárokhoz. Ahol ma a gyártelepek között a műút bekanyarodik a kertészet felé, körülbelül ott állt a gémeskút, a csürhekút. A városban tartott és még hízóba nem fogott disznókat legtöbben kicsapták a csürhére legelni. Hajnalban, kora reggel, a kondások végigjárták a várost, és sajátos, rikoltóbőgő tülökhanggal figyelmeztették a lakosságot, hogy eressze ki a disznaját. Akkor még százával tartották a városban a magyar szürke marhát, ennek a szép egyenes szarvából készült a kürt. Ha belefújtak, csak kétféle hangot adott, vagy mély dudálást, vagy pedig éles, magas visítást. Gyerekkoromban a Korpona utcán még számtalanszor ébredtem erre az ősi tutulásra. Az emberek kiengedték a disznót, az csatlakozott a többi jószághoz, és békén tűrte, hogy a kondás kihajtsa a legelőre. Ötven éve a Külső Hadházi út és a Kinizsi tér között volt a nagyobb legelő, és egy kisebb a Temető téren. A középkerti szegény emberek közül sokan nem disznót, hanem kecskét csaptak ki legelni, és a többféle állat miatt hívták ezt a csoportot csürhének. Este nem kellett az állatokat hazakísérni. A legbozontosabb disznó is tudta, hogy honnan engedték ki, és alkonyatkor zsinóregyenesen szaladt haza, mintha csak iránytű lett volna a fejébe építve. A csordára csak tehenek jártak, mégpedig reggel kimentek a város nyugati szélén kezdődő csordalegelőre, este hazajöttek. A gulya pedig a külső legelőkön őrzött szarvasmarhák együttese volt, ami a múlt században télen is kintmaradt a legelőn. Századunkban pedig Szent György-napkor (IV. 24.), kihajtóskor kiment, Szent Mihály napján (IX. 29.), szoruláskor hazajött. Mindhárom állatcsoport egyforma gémeskútból kapta a vizet, mégis a gulyakút, csordakút és csürhekút közt óriási különbség volt. Ugyanígy a gulyás, csordás és csürhés, a háromféle pásztor olyan messze esett egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Szíves elnézést kérek az olvasótól ezekért a kitérőkért, de ez a cikk elsősorban vissza emlékezés, és ezeket a dolgokat egyszer már le kellett írni. A temető északi árka és a Kinizsi tér közt (ahol ma a Tungsram hatalmas gyára van) feküdt a „Varjas". Kisgyerek koromban még vályogvető telep, ahol számtalan üreg, mélyedés volt, meg száradó vályograkás, nagyszerű hely a játékra, a bújócskázásra. A felszaggatott terepet nagyon szerette a hantmadár, ez a szép szürke hátú, fekete szárnyú, fehér farkú, veréb nagyságú énekes. Jól el tudta rejteni a fészkét, és táplálékot is eleget talált. Ha arra vitt az utunk tavasszal, ott villogtak ezek a takaros, fürge madarak, közvetlenül a talaj felett csapongva, mint valami óriási pillangók. De még gyermekkoromban betömték az üregeket, simára egyengették a földet, és beültették nyárfával az egész Varjast. A vályogvetőknek és a hantmadaraknak kiadták az utat. Ötven éve még más volt az időjárás. Szárazabbak, forróbbak voltak a nyarak, hidegebbek, havasabban a telek. Ha nagy hó esett, másnap már ott tapostuk a temető útjait. Ha 7
