Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

gött, még mindig nem volna későn megmenteni belőlük néhányat a múzeum számára. Ugyanígy múzeumunkban kellene elhelyezni azt a néhány, különleges szépségű, vörösmárványból alkotott sírkövet is, amelyek ma egy-egy tengeritábla vagy répaföld közepén várják a pusztulásukat. Az alattuk eltemetett személyek hozzátartozói régen kihaltak, nincs, aki rájuk igényt tartson, a közösség lenne illetékes a megőrzésükre. A temetkezésnél már a múlt században is tartottak bizonyos rendet, de a Keleti temető sírhelyei nem egyformák. A vezető családok sírhelyei sokszor ötször-hatszor akkorák, mint a szegény emberekéi. Vaskerítés veszi körül őket, örökzöld cserjék és bokrok nőnek rajtuk. Rengeteg bokor nőtt másutt is a temetőben. A síremlékek mellé tuját és puszpángot ültettek, ezek idővel hatalmasra fejlődtek. Jázmin- és orgonabokrok, vadrózsák, labdarózsák, a határárkoknál bodzák illatoztak. Ez a dús növényzet volt az egyik vonzóerő a madarak számára. A fák közül nagyon kedvelték a szomorúfüzet. Azok a parcellák pedig, ahol már évtizedek óta nem temettek, akáccal voltak beültetve. A temető déli és keleti oldalán valóságos akácerdő zöldellt. De akadtak lepényfák, hársak, juharok, vadgesztenyék, fenyők is. Mint egy gyönyörű park, olyan volt ez a temető. Tiszta, rendesen gondozott füves utak benne, és töméntelen élő virág. A régi sírhalmokon rengeteg ibolya, főleg a temető északnyugati sarkában. A télizöld el nem hervadó levelei egész évben ellepték a sírhantok oldalát, és tavasszal, nyáron ott virított rajtuk a számtalan, csillag alakú, halványkék virág. Kora tavasszal a lila és fehér ibolyák után kinyílt a rengeteg sárga salátaboglárka, tyúktaréj, az árkok partján a fehér cickafark, a piros árvacsalán és a kutyatej. A borostyán némely táblában koronájukig befutotta a fákat, télen is zöldellt tőle az akácos. A vadkomló sárga tölcsérei díszítették az elhagyottabb helyeken a bokrokat, és a vadszőlő levele piroslott ősszel mindenfelé. A városból, a központ felől kiindulva, a legrövidebb út nem a Hadházi úton át vezetett ki — bár a halottakat mindig erre vitték —, hanem a Thököly utcán, a hajdani Szélmalom közön át. Rendszerint én is erre jártam. A vasút megépítése után az átjárót folyton meg akarták szüntetni, mert ott, a Szélmalom köz végén nem volt sem sorompó, sem őrház. Féltették az embereket a balesettől. A lakosság pedig ragaszkodott a rövid úthoz. Pár évtizede aztán ezt az utcatorkolatot kiosztották házhelynek, beépítették. Bár senkink nem volt ott eltemetve, mégis rengeteget jártunk ezelőtt negyven-ötven évvel ebbe a temetőbe, a madarak után. Hűséges megfigyelőtársaim: Gaál Sándor (később a Vörös Csillag Termelőszövetkezet állami díjas elnöke) és Molnár Zoltán (utóbb Szarvason gimnáziumi tanár) a közelben laktak, könnyű volt őket mozgósítani. Akkoriban kutatásaink fő tere az erdő volt, de menet-jövet legtöbbször útba ejtettük a temetőt. Sokszor pedig csak a temető és környéke volt az úticélunk. A temető előtt, közel a Külső Hadházi úthoz, volt hajdan egy vízállás, ahol télen, a harmincas évek legelején még korcsolyázott a fiatalság. (Ennek helyén ma terményraktárak vannak.) Tőle északra pár száz telepített eperfa állt. Akkor még nagyon pártfogolták a selyemhernyó-tenyésztést, és a hernyó legkedvesebb tápláléka a friss eperlevél volt. Szedtek is belőle a tenyésztők eleget. De ezt a helyet az átvonuló madarak is nagyon szerették, szinte soha nem lehetett ott úgy átmenni, hogy madarat ne lásson az ember. A temető főútján végighaladva, gyakran megálltunk a hátsó árok partján. Előttünk a csürhelegelő terült el. Az országúthoz közel a vágóhíd emelkedett, mellette egy mesterségesen felrakott golyófogó domb és tövében a vágóhíd vizeit gyűjtő kis vízállás. Körülöttük fák, kedvelt madártanyák voltak ezek is. Az épület és kertje két oldalán szabadon szárnyalhatott el a tekintet. A szántóföldeken túl, négy kilométerre kezdődött és jól ide látszott az erdő. Tőle északra a gyümölcsösök ágas-bogas vonulata kéklett, és ebből — mint két roppant torony — emelkedett ki két óriási fa. A „Csőreg-nyárfák" (tulajdonosukról elnevezve) Hajdúböszörmény legnagyobb fái voltak. 1937 márciusában kigyalogoltunk hozzájuk. 6