Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Makoldi Sándorné: „Aki nem hiszi, járjon utána" (Hajdúnánási hiedelmek)
12 óra után iccaka nem tud megmaradni. Akárhogy fogják, csak leesik. — Én befogattam a csikót, a 12 óránál 20—25 perccel elébb megérkeztem, kifogtam. —- Jó napot, feleségem meg napamasszony! Hát mi baj? — Majd meglátod ! Ezt a gyereket, mikor fogjuk éjfélbe, csak kipottyan a kezünkből. — Az Isten erre meg arra ! Adjátok csak ide ! Fogtam a gyereket. Mikor eljött a 12 óra, akár hiszik, akár nem, a gyermek csak potty. Akkor a szűrömet a vállamra löktem, a botom a hónom alá, kimentem. Odakint vót a bábaasszony. Megfogtam a kézit, azt mondtam neki: A fene egye el a testedet, nem vót elég az az egy mázsa búza meg 100 forint (a szüléskor), még itt vagy 12 órakor? — Sose lett többet baja a fijamnak." 2 2 A tudós ember héthetes utódát megrontani akarta a szintén bűbájos bába, vagy esetleg elhívást közvetített? Nem mondja Tömöri (nem is kérdezték), de ettől is, attól is megóvta gyermekét. Tudása nem is folytatódott fiában. Hajdúnánáson a pásztorkodás szokásai és hiedelmei — hortobágyi állattartó településről lévén szó — összefonódtak a tudós ember alakjával. A tudós pásztor tudós kocsis és gyógyító, delejes ember is egyben. A jeles napokon szokásos bűbájoskodás is az ő tudománya, mint női ellenpárjáé, a bába-boszorkányé a rontás. A történetek típusokra bontása így csak hozzávetőleges, fontosabb, hogy a nánásiak hajdani esti „tanyázásain" ezekről mind, együtt, bőven esett szó. (A régi gyűjtéseket összevetve az alábbiakkal, láthatjuk, hogy szinte változatlan formában.) Betyártörténet A szomszédunkba lakott egy öreg, Szűcs Lászlónak hítták. Esténként átaljártak oda a szomszédok, nyócan-tízen is, összejött a társaság. Kártyáztunk is, meg szórakozott az ember. Az öreg Szűcs László bácsi szavát meg elhallgattuk vóna sokszor reggelig. Elmondott egy törtínetet: Bogár Imre egy betyár vót. Debrecenbe történt ez meg, hogy a kaszinóba jártak az urak össze. Vót egy lelkész is, egy pap, akinek gyönyörű két deres csikója vót. Hát azt ott beszélgettek így az urak együtt, felhozódott a betyárvilág. „Az én lovamat nincs az a betyár, aki elvigye!" — mondta a pap. Az urak összebeszéltek, hogy megszígyenítik. Felkeresték Bogár Imrét, a betyárt. Megmondták neki, hogy fogadtak is, nem kicsi összegbe, ű is részesedni fog belőle, ha megteszi. Na osztán idő kellett, míg utánanézett, hogy hogy vagy mint. Mert kűkerítéssel vót körülépítve az épület, aztán olyan zárakat rakatott a kapura, istállóra a pap, hogy — azt mondta — azt nincs ember, aki kinyitja vagy feltörje. Előre kinízte és kitervelt mindent Bogár Imre. Háttal volt az épület az utcára. Egy kötelet fellökött a kímínyre, azon mászott fel, a kímínyen úgy ment le. (Mert akkor még ilyen nagy lukú, szabadkímínyek vótak.) Mikor a háziak lecsendesedtek, hogy na lefeküdtek mindenki, belopódzott a szobába. Igen ám, de akkor még gyufa nem vót, ilyen csiholóval gyújtottak tüzet. Először ezeket az eszközöket eltette a helyirül más helyre. Vót egy kisgyermek, bőcsőbe feküdt. Azt elkezdte csipkedni, a gyermek pediglen elkezdett vinnyogni. Azt mondja a szolgálónak a tiszteletesasszony : „Kelj fel mán te, azt nízd meg mán, mi van azzal a gyermekkel!" Hát fel is kőtt, de nem bódogultak, mert nem tanáták a csiholóeszközöket, hogy világot gyúccsanak. Az ablakjukkal szembe meg vót egy csárda a másik ódalba. Kiníz a tiszteletes, azt mongya: „Ereggy mán, hozz egy kis parazsat onnét, odaát még fennvannak!" A szógáló a kúcsot leakasztotta, ment. A betyár meg a nyomába. Leakasztotta az istállókúcsot, mán mikorra a szógáló jött, a kisajtóba tanálkoztak. „Mondjad a tiszteletesnek, hogy én mán megyek!" — vezette ki a kit derest. Mire kigyüttek, felugrott rájuk, elvágtatott. 22 Béres—Janó, 1950. 192
