Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

egyik legszebb kismadarunk. Feje, háta, szárnya, farka mélyfekete, homloka, begye, hasa, farcsíkja és nyakán körben egy gyűrű hófehér, szárnyain széles fehér tükör. Ág végén ülve lesi a repülő rovarokat, s ha egyet elkapott, ugyanoda száll vissza. Rokona, a kormos légykapó sokkal gyakoribb volt. Ennek hímje kétféle násztollazatot visel. A nyugat-európaiak hasonlók az örvös légykapóhoz, de nincs a nyakukon és farcsíkjukon fehér szín, ott is feketék. A kelet-európaiakon mindaz a toll szürke, ami a nyugati változaton fekete. Érdekes azonban, hogy határunkon és a temetőben is mindkét szín változatú hím évről évre átvonult, bár a feketékkel ritkábban találkoztunk, mint a szürkékkel. A temető keleti végén mindig akadt egy-két kis veteményföld. Itt villogott néha a hantmadár: a csürhelegelő felől jött be, táplálkozni. A vércsééhez hasonló, de tompább és halkabb jajgatás is fel-felhangzott a fák közt áprilisban, május elején. Ez a nyaktekercs hívó szava volt, a harkályok rokonáé. Elütött azonban a családtól, soha nem támaszkodott hosszú farkára, mint azok, nem kopácsolt vékony csőrével, bár kúszó lábait ügyesen használta. Elsősorban hangyákkal, hangyatojásokkal táplálkozott, ezeket hosszú nyelvével szedte ki. Fakéregszínű tollazata felül sötétebb, alul világosabb, barnán sávolyozott, a baglyokéra emlékeztetett. Nevét onnan kapta, hogy ha az odúba rakott fészkénél zavarták, nyakát kígyószerűen tekergette, hogy támadóját ezzel elriassza. Nagyobb madarak is jöttek áprilisban. A fekete hátú, fekete barkójú, villámgyors kabasólyom az erdőre menet vagy onnan jövet többször ott körözött a fák fölött, néha le is szállt. Erre tévedt a nagy legelők fasoraiban élő, palakék hátú kékvércse is. Egyetlenegyszer még a kerek fején hosszú tollpamacsokat viselő erdei fiilesbagoly is szárnyra kelt előlem. A nagy tél esztendejében, 1940-ben, április huszadikán még egy erdei szalonkát is felreptettünk a temetőben, amikor egy sűrű cserjésen áthaladtunk. Ez a hosszú csőrű, harasztbarna színű vízimadárfaj, egyedül népes rokonsága közül, a száraz dombvidéki és hegyi erdők lakója. Vaskos termetű, de könnyed, gyors. Főleg alkonyatkor mozog és táplálkozik. Sokat emlegetett tavaszi „húzás"-a, esti és hajnali sétarepülése az erdőben megdobogtatja a vadászszíveket, ilyenkor szoktak rá fegyverrel lesni. A mi erdőnkön kevés vonult át, meg sem álmodtuk, hogy még a temetőbe is elvetődik. Nem is jött többször, hiába kutattuk. A szürke testű, fekete fejű, szárnyú és farkú dolmányos varjú is megfordult áprilisban a temetőben. Nagy rabló volt, veszedelmesebb akárhány ragadozónál. Főleg a nyílt helyen levő madártojásokat és fiókákat pusztította. De itt nem telepedett meg, az emberek közelségét nem szerette. Háromtagú huppogás jelezte a búbosbanka visszaérkezését téli szállásáról. Ez a fahéjszínű, fekete-fehér csíkos szárnyú, fején indián tolldíszhez hasonló bóbitát viselő madár szépségben felvette a versenyt bármelyik trópusi fajjal. Röpte is oly szép volt, mint egy csapongó pillangóé. Hosszú, kissé hajlott csőrén nem voltak kávák, olyan simán nyúlt el, mint egy csipesz két vége. Mélyen bedugta a földfelszín alá, és onnan csippentette ki velük a rovarokat, főleg a lótetűt. Üregekben, pajták padlásán, fagyökerek között fészkelt. Különös módon ennek a gyönyörű madárnak piszkos, rendetlen, bűzös volt a fészke tája. A kakukk dallamos kiáltása is április végén hangzott fel. Róla mindenki tudja, hogy nem épít fészket, más madarak fészkébe csempészi tojásait, és azok költik ki, majd nevelik fel a fiókáját. A tojásból kibújó kakukkporonty kitúrja mostohatestvéreit a fészekből, és egyedül falja fel mindazt, amit nevelőszülei hoztak. Akkorára nő, mint egy gerle, eltörpülnek mellette mostohaszülei: a vörösbegy, a barázdabillegető, sőt az ökörszem — de azért felnevelik a falánk mostohagyermeket. Mély hangú, kissé rekedtes, haragosnak tűnő búgása árulta el az örvösgalamb jelenlétét. Ez a szép palakék, fehér nyakfoltú, fehér szárnydíszű madár ilyenkor már fészkén ült. Elsősorban az erdőn költött, de míg a sűrű akácos táblák megvoltak, itt is minden évben akadt néhány pár. Komoly, szinte méltóságteljes volt a megjelenése, a repülése. Ha fészkéhez túl 13