Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

naszkodó, felülről lefelé haladó hangsort énekelt végig, amit a legjobb dalosok közül is csak kevesen tudtak felülmúlni. A harmadik, a sisegő füzike, náluk nagyobb, zöld hátú, sárga mellű, fehér hasú, csupa „1" betűből álló trillát zengett a fák tetején. Mindig áprilisban jött meg a fülemüle is, ez az igénytelen külsejű, barnásvörös, alul világosabb, vékony lábú, vékony csőrű kismadár. Az egyszerű külsőben azonban csodálatos hang lakozott. Egyre növekvő erejű, egytagú fuvolázás vezette be, és ezt gyors, csattogó trillák követték. Nincs két példány, ami teljesen ugyanolyan hangszínnel és erővel énekelne. Nyilván az életkortól is függ, a dal szépsége, változatossága. Ez a legszebb madárének! Sajnos, csak pár hétig hallhattuk, mert itt a temetőben a fülemülék nem költöttek. Talajra szokták a fészküket rakni, és talán a be-bekószáló házi macskák miatt nem tartották a helyet eléggé biztonságosnak. Rokona, a kerti rozsdafarkú is ilyenkor jött, de itt is maradt. A hím fehér homlokával, fekete torkával, szürke hátával, rozsdavörös mellével és farkával egyik legszebb kismadarunk volt. Fájdalommal írom le, hogy „volt", mert egyetlen madarunk se pusztult el ötven év alatt olyan katasztrofális módon, mint ez. Valaha az erdőn, a szőlőkben, városi kertekben, temetőkben közönséges faj volt. Mostanra csak a szőlőkben maradt néhány pár, az eredeti állománynak talán egyszázad része. Ő is szeretett magas pontokra felülni, mint házi testvére, és ott énekelgetett. Egy magas „í" hang volt a bevezető, ezután több lágy sípolás következett. A füstifecskék is visszaérkeztek Afrikából. A csősz mindig tartott néhány tehenet, és ahol tehén élt, ott a fecske is megjelent. Sárból tapasztották fészküket az istálló falára, és naphosszat ott keringeltek, csicseregtek körülötte. Acélkék hátuk, vörös torkuk, fehér hasuk, hosszú, villás farkuk mindenki előtt ismert volt. Népünk szerette és megkímélte a fecskét. Még babonás hit is fűződött hozzá, azt tartották, hogy ahol leverik a fecskefészket, ott véres tejet fog adni a tehén. A tövisszúró gébics onnan kapta nevét, hogy zsákmánya maradékát tövisekre szokta felszúrni, és eltenni ínségesebb napokra. Verébnél nagyobb, horgas csőrű madarak ezek a gébicsek. A hím háta szép fahéjvörös, fejteteje szürke, szemén át fekete sáv húzódik, és fekete a farka is, fehér szegéssel, torka fehér, hasa halvány rózsaszínű. A tojó egyszerűbb, barna hátú, barna sávolyokkal a mellén. Sűrű bokrokba rakták fészküket, és élénken csettegettek ha a közelükbe mentünk. A pintyfélék közül a zöldike ilyenkor foglalta el a maga fészkelőkörzetét. Veréb nagyságú, pufók, világos csőrű, inkább sárga, mint zöld madár. Télen délebbre húzódott. A fák tetejéről hallatszott naphosszat szaggatott fütyölgetése, teljesen olyan hang, mint a vízzel tölthető, vásári madársípoké. A temetőnek egyik legjellemzőbb fészkelője volt. Sok átvonuló tarkította a faunát. Köztük a legkisebb, a tiizesfejü királyka, amit nem a fejtető vörössége, hanem a szemén áthúzódó erős, fekete sáv különböztetett meg sárga fejű rokonától. Ő is a magasabb hegyek fenyveseibe igyekezett. A barna-kendermagos tollú, picike kis ökörszem is megpihent a sűrű bokrosokban. Ő se repült soha magasra. Ha megzavartuk, kurta farkát hetykén felvágva pattogott ide-oda a bozótban, s ha már majdnem ráléptünk, szárnyra kelt, alacsonyan a föld színe felett surrant tova, mintha egy barna golyó gurult volna egyik sírtól a másikig. A magas észak különleges lakója, a csonttollú is megfordult április havában a temetőben. Ez a seregély nagyságú, fahéjszín, farka végén sárga szalagot viselő madár arról nevezetes, hogy a másodrendű szárnyevezőinek a végén és igen ritkán a farka végén is, piros szarufüggelékek vannak, valóságban a tollgerinc nyúlványai. Ez a faj nem jött le hozzánk minden télen. Csak ha a fészkelőterületén rendkívül hidegre fordult az időjárás, vagy elfogyott a táplálék, akkor húzódott hatalmas seregekben délnek, és az ilyen inváziós években százával mutatkozott. A temetőben azonban csak egyetlenegyszer láttunk április végén kettőt. A domb- és hegyvidékek bükköseiben élő örvös légykapó is átvonult. Nászruhás hímje 12