Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

fehér farkát. Egész határunkban költött: az erdőn a farakásokban, a szőlőkben a pajták üregeiben, a tanyákon, a legelőkön, a vízfolyások mellett, a város kertjeiben és temetőiben. A legsűrűbb bokrosokban ilyenkor állt meg vándorlása közben egy rejtett életű kismadár: az erdei szürkebegy. Felül barnás, alul ólomszürke tollazatú. Soha meg nem ült nyílt helyen, soha a magasba vagy fára nem szállt, egyik cserjeszövedékből surrant a másikba, csak egy-egy villanásra pillanthattuk meg. Határunkon ritkaságnak számított, nem költött. Északi hazájába igyekezve pihent meg és táplálkozott a temetőben. Rokona: az olajbarna hátú, lángvörös begyű, torkú, homlokú, nagy fekete szemű vörösbegy sokkal gyakoribb volt. Nagyon kevés fészkelt még akkor az erdőn, de tavasszal és főleg ősszel sok átvonult. Szép külsejét kecses mozgása is kiemelte. Bár ő is szeretett bujkálni a sűrűben, és legtöbbször onnan hallott lágy perregő hangja, mégis jól megfigyelhettük, hogyan keresgéli a földön ugrálva a rovarokat, vagy üldögél a sírkerítéseken, bokrokon, fákon. Március végén még egy harmadik, vékony csőrű, rovarevő kismadár is megjelent a temetőben, a házi rozsdafarkú. Rókavörös farkáról kapta a nevét. Teste sötétszürke volt, a kakasoké szinte feketének látszott, szárnyukon fehér tükör. Ez a madár megyénkben és nálunk is kizárólag csak a városok magjában fészkelt, magas épületeken, amelyeknek tágas tetőzetük volt: templomon, emeletes iskolákon, hivatalokon. Ezeknek csúcsán vagy a rájuk erősített antennák, villámhárítók hegyén ülve szeretett énekelni. A temetőt tavasszal, őszszel csak költözése során érintette. Márciusban kezdődött az énekes rigó átvonulása. Ez kisebb a fekete rigónál, pettyes begyű, barna hátú. A fülemüle után a legszebb hangú énekesmadár. Abban az időben határunkon még nem fészkelt, de az erdőn is, a temetőben is csapatosan jelent meg tavasszal— ősszel, és hetekig itt tanyázott. Hátul, az északkeleti sarok régi sírjai között rengeteg cserje, bokor volt, itt szerettek pihenni a rigók. A vörös vércse is ilyenkor jelent meg. A temetőnek néhány sűrű akácosában évről évre fészkelt. Ötven éve még az erdőn, a dűlőutak, legelők fasoraiban, a vízfolyások menti fákon gyakori fészkelőmadár volt. Háta rókavörös, fekete pettyekkel, a hím feje és farka szép palaszürke. Elsősorban egerekkel, kis rágcsálókkal, nagy bogarakkal táplálkozott, ezeket úgy leste, hogy szárnyait sűrűn verdesve megállt a levegőben: „függögetett", ahogy a szakemberek mondják, és ha zsákmányt fedezett fel, levágott rá. Függögetve, pontról pontra végigvizsgálta a fészke körüli táplálkozóterületet. Éktelenül tudott visítani. Ha az élőhelyére idegen vércse tévedt, annak bátran nekiment, és nyerítve-visítva zavarta el. Márciusban néha hallottunk a fák között egy másféle jajgatást. A nagy testű, zöld tollú, piros fejű zöld küllő tévedt be, és harsány „klü-klü" rikkantásával jelezte, merre jár. O is csak az erdőn költött, és nagyon elvétve kóborolt el ide, a temetőig. Március legkedvesebb madárhangja mégis az erdei pintyek éneke volt. Rendesen a hó közepe előtti napokban felcsendült ez az erős, felülről lefelé haladó hangsorú csicsergés. A levél nélküli, csupasz fák között a tavasz hirdetése. Amikor a pintyek énekelni kezdtek, úgy éreztük, hogy elmúlt a tél. Április következett, a tavaszi madárvonulás legmozgalmasabb hónapja. Itt is, az erdőn is, a vizek mellett is áprilisban fordult meg a legtöbbféle madár. A melegedés előcsalta a rovarokat, és egymás után érkeztek meg a velük táplálkozó madarak. A városi kertek jellemző fészkelője, a csilingelő hangú, szürkésfehér kis poszáta, a szürke tollazatú, a tojónál rozsdabarna, a hímnél fekete fejtetejű barátkaposzáta. Ennek a dallamos, fuvolázó tiszta éneke a legszebb madárhangok közé tartozik. A nyílt helyekkel váltakozó bokrosokat kedvelő mezei poszáta barnás hátú, világos hasú, egyszerűen csacsogó kismadár. A füzikék mindhárom faja. A két kicsi — verébnél sokkal kisebbek — színre szinte teljesen egyforma, felül zöldesbarna, alul sárga és fehér. Hangjuk azonban merőben más volt. A csilpcsalpfüzike folyton csak a nevét mondogatta: csilp-csalp, csilp-csalp. A fitiszfüzike azonban nagyon szép, pali